Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Bendefy László: Az ázsiai magyarok megtérése. (Folyt.)
370 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN megkérdezése nélkül nevezheti ki, szerzőnk — a zágrábi esetre hivatkozva — a negatív álláspont felé hajlik, sőt kijelenti, hogy «az Ordinariusnak elsőrendű kötelessége arra törekedni, hogy . . . e jogszokások, mihelyt arra lehetőség van, kiküszöböltessenek». Mi — éppen a zágrábi döntés indokai alapján, amiknek idézését mellőzi a szerző — megfelelő körülmények között nem látunk nehézséget e szokásjog fenntartásánál, hiszen a zágrábi döntésnél a S. Congr. Conc. egyenesen hangsúlyozta, hogy ebben az esetben azért nem tartja érvényben a plébános megkérdezését mellőző szokásjogot, mert maga az Ordinarius is elismerte, hogy ez a törvényellenes szokás ott megszüntethető, továbbá, mert semmi alkalmatlanság nem származik abból, ha a plébánost előre nem tájékoztatják a leendő káplán személyéről. Ez az indokolás vitathatatlanná teszi azt, hogy a döntés csak a zágrábi egyházmegyére vonatkozik, — amit különben a szerző is hangsúlyoz, — viszont ott, ahol a zágrábi indokolásban idézett körülmények más természetűek, a SCC döntése éppen nem akadályozza a plébános előzetes megkérdezését mellőző régi szokás fenntartását. A szerző okfejtése ugyan nem ellenkezik ezzel a felfogással, de állásfoglalása nem ennek a felfogásnak kedvez. A plébános megkérdezése nélkül, tehát — a szerző szerint — érvénytelenül kinevezett káplán házasságkötési asszisztálása esetén a szerző, a «supplet ecclesia»-elvet figyelemreméltó okfejtéssel nem érvényesíti. Mi itt sem vele tartunk, hanem Fink ellentétes véleményét valljuk (Theologie und Glaube 1934, 594). Vitázni lehet afelett is, hogy a plébános megkérdezése nélkül kinevezett káplán kinevezése tényleg érvénytelen-e. Mindenesetre meg kell emlékezni Vermeersch-ről, aki nem ezen a véleményen van (Epitome 2. kiad. 1. 294). Egyébként a szerző az általános kánonjogi elveket (a törvénymagyarázat, a régi törvény és a szokásjog hatálya új kodifikáció esetén) fordulatosán fejtegeti. Értékes munka a káplánnevezés jogtörténeti megvilágítása is, bár további értékes adatokat produkálna a magyarországi török hódoltság korának idevágó vizsgálata. A paphiány, amely szerzőnk megállapítása szerint Franciaországban és Németországban a káplánnevezésnél a püspökök beavatkozását szükségessé tette, nálunk a török hódoltság alatt még nagyobb volt s nem csoda, ha a plébánosok emiatt nem tudták gyakorolni káplánnevezési jogukat. Még a püspökök is nehéz helyzetben voltak, hiszen — amint Juhász Kálmán kimutatta (<tLaienapostel während der Türkenherrschaft») — kénytelenek voltak már a XVI. században teológiai képzettség nélküli «licenciátusokat» kinevezni a plébánosok mellé, vagy pláne azok pótlására, akik «ordinatio»-t nem kívánó teendőket végeztek. Az ilyen «laikus káplán» kinevezését éppen nem végezhette a plébános, hanem csakis a püspök s talán ezen az úton maradt meg nálunk a püspökök kezében a teológiai képzettségű káplánok kinevezése, ami később partikuláris törvény vagy szokásjog formájában elhomályosította a plébánosnak köztörvényben gyökerező káplánnevezési jogát. A szerzőnek végeredményben sok hálával tartozunk, hogy ezt a gondolatébresztő témát kidolgozta. A második szerző, Gyetvai Péter, «A vallás körüli felségjogok a magyar közjogászoknál és kánonistáknál» c. jogtörténeti munkájában a XVII. század-
