Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja. II.
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 87 nak van alávetve, az abszolút értékek valóságukban alkotják az Istenséget, akitől létében, jelentésében, értékében egyaránt függ minden időbeli. Isten képeit és eszméit tükrözik az időbeli tárgyak. Az emberi kultúra legfőbb közvetlen forrása az emberi társadalom, melynek életét abszolút normák szabályozzák. Állam és Egyház viszonyában Brandenstein kiemeli az Egyház jogát az egyének valláserkölcsi szellemben való nevelésére és irányítására, valamint az egyén és a társadalom mindenféle tevékenységének valláserkölcsi szempontból való felülbírálására. A sajátos, tiszta gazdasági elvek és szempontok elismerése mellett is hangsúlyozza a gazdasági tevékenységnek a társadalmi és a kultúrális élet minden ágával való szoros kapcsolatát s ezen keresztül erkölcsi szabályozottságát. Kiemeli a jog erkölcsi megalapozottságát, magáévá teszi az aristotelesi és a középkori skolasztika természetjogi elvét, azzal az értelmezéssel, hogy a helyes jog tételei túlnyomó részükben a természetjogi alapelvből általában nem le, hanem csupán arra visszavezethetők. Gondosan megkülönbözteti a természetfölötti, metafizikai világkép két alakját, a babonát és a vallást, melyek tartalmuk szerint egymást kizárják s csak az egyéni, illetve társadalmi magatartás révén keveró'dhetnek egymással. Nagy határozottsággal vallja az erkölcsnek a vallástól elszakíthatatlan kapcsolatát. Mélységes, áhítatra indító keresztényi meggyőződés csendül ki azokból a sorokból, amelyekben Brandenstein az ember Istenre utaltságáról beszél. Az embervolt kétségtelenül legmélyebb titkát fedi fel abban a paradoxonban, hogy nagy önállóságának, kimeríthetetlen erejének az érzésével együttjár az emberben a «semmiben való lebegés» tudata, mely az őt teljesen betöltő, személyes Isten utáni olthatatlan vágyat tartja benne ébren. Brandenstein alapbeállítása, az embernek a természet és a szellemi világ feltételeit magában egyesítő, a kettőt egybekapcsoló lénykénti értelmezése, megfelel az ősi keresztény emberképnek. A keresztény világszemlélet horizontjára csak az emberi test származásának a kérdése von némi homályt. Brandenstein hajlandó bizonyítottnak tekinteni az emberi test állati eredetét, de az elméletnek iparkodik oly formát adni, mely a keresztény világképpel kiegyenlíthető. Eszerint az állati törzsnek teste szerint az ember utolsó alakja lenne, miután még kialakulása előtt elágaztak arról a magasabbrendű állatfajok. Azt azonban Brandenstein is hangsúlyozza, hogy az állati testből érthetetlen az ember emberré kialakulása, az emberi lélek evolúció útján nem jöhetett létre, hanem közvetlen Isten teremtése. Más kérdés Brandenstein metafizikai értelmezésének a helyessége és megtámadhatatlansága. A természet és az ember létét a maga metafizikai elvei szerint magyarázza, amelyek a skolasztikus metafizikától jelentékenyen eltérő értelmezést adnak. Brandenstein elismeri, hogy egyéb antropológiai magyarázatokkal szemben az aristotelesi anyag-forma elmélet a «leggeniálisabb, a legátfogóbb és legjobb». Ügy találja azonban, hogy ez az elmélet sem tud teljesen megfelelni az emberproblémának, mert a természetről való felfogása nem kielégítő s az ember szellemiségét nem tárja kellőkép fel. Az eltérés mélyebben fekvő alapja azonban Brandensteinnek az oksági elvről vallott
