Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Bárd János: A szenttamási oksági elv védelmében
372 PATAKY ARNOLD az ország kettészakadása, ezért is a szerző külön tárgyalja Júda és Izrael országainak várait, az idők folyamán egyre változó határait, továbbá városaikat és egyéb helységeiket. Majd megszűnik mindkét ország függetlensége : Szíria és Palesztina egymásután asszír provinciává lesz (4. fejezet, 99—107. 1.). A babiloni nagyhatalom bukása után Cirus perzsa király Szíriát és Palesztinát a saját országába kebelezte be, I. Dárius pedig megszervezte az óriási birodalmat. (5. fejezet, 108—124. 1.) Palesztina az ötödik perzsa szatra-, piának, Abarnaharának egy részévé lett. Abel reámutat arra, hogy a zsidóság térfoglalása csak más területek rovására történhetett ; — ez a tény kitűnően megokolja azt az ellenséges indulatot, amellyel a zsidósággal szomszédos területek kormányzói a zsidók új honfoglalását minden áron megakadályozni iparkodtak. (Ezdr. I. II.) Abarnahara provincia, vagyis az a terület, mely az Eufrátes folyótól nyugatra feküdt, a hellenizmus korában a Ptolemeus és a Szeleukida uralkodók versengésének a tárgya lett, míg végre Kr. e. 301-ben viszonylagos béke virradt fel a sokat szenvedett országrészekre. Ennek a mozgalmas korszaknak politikai szervezetét mutatja be a 6. fejezet (125— 140. 1.). Pompejusnak 63. esztendei hadjárata óta Palesztina a római Syria provinciához tartozott. Nagy Heródes, ennek fiai és I. Agrippa csak vazallus fejedelmek voltak. (7. fej. 141—161. 1.) A 8. fejezet (162—192. 1.) megrajzolja Szíria, Palesztina és Arábia politikai földrajzát a bizánci korig. A szerző nagy gondot fordít a katonai szervezet leírására ; sorban előadja, hol voltak katonai állomások, és az egyes helyeken milyen cohorsok állomásoztak. Igen érdekes fejezete a könyvnek az a részlet, amely Palesztina egyházi felosztásával foglalkozik, kezdve a palesztinai egyházak alapításával, majd leírva ezeknek a szervezetét az első niceai zsinatig és azután a bizánci kor folyamán. (193—206. 1.) Érdekes, hogy az egyházi provinciák azokhoz a polgári provinciákhoz alkalmazkodtak, amelyeket Septimius Severus császár alapított meg és Diocletianus császár újjászervezett. Arábia metropolisa Bostra volt, Syria-Phoeniciáé Tirus, Palesztináé Caesarea, mig Jeruzsálemnek 451-ig csupán «primatus honoris»-a volt. A 10. fejezet (207—232. 1.) Palesztinának legrégibb karaván-utaival, majd a római katonai utakkal foglalkozik. A könyvnek utolsó, legterjedelmesebb része (233—490. 1.) Palesztina bibliai városait és egyéb történelmi nevezetességű helységeit tárgyalja betűrendben, reámutatva azoknak teljes szerepére a történelmi idők folyamán napjainkig, de természetesen különös figyélmet szentelve a bibliai vonatkozásoknak. A nagy munka áttekinthetőségét megkönnyíti a földrajzi névmutató (497—519. 1.), a bibliai helyek mutatója (520—538. 1.) és tíz nagy térkép, mely elénk állítja Palesztina emberlakta helyeit az Amurru-korszaktól a bizánci korig. Aki Abel könyvét elolvassa, nem tudja, min csodálkozzék inkább : a
