Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Bárd János: A szenttamási oksági elv védelmében
SZENT TAMÁS SZELLEMTÖRTÉNETI MEGVILÁGÍTÁSBAN 365 Szent Tamás rendszerének vannak nem-időálló elemei is; és elutasíthatatlan a csiklandós kérdés : mi lesz az a mérővessző, mely adott esetben megmutatja, mi állja az időt, mi mehet vagy megy bele egy philosophia perennis álla- dékába, mi válik ki mint időhöz kötött, merőben szellemtörténetileg értékelendő mozzanat. Szellemtörténetírók szeretnek itt «immanens» kritikát emlegetni, s ezt olyanformán akarják érteni, hogy a történet, nevezetesen a szellemtörténet maga elég rosta arra, hogy szétválasszon búzát és polyvát. így rostálja meg pl. Th. Gomperz a Griechische Denker 3. kötetében Aristotelest, de úgy, hogy alig marad ott valami «Sach- u. Wahrheitsgehalt». Ha azonban az ember éppen egy-egy ilyen konkrét esetben keresi azokat az irányelveket, melyek a kritikust tényleg vezették, csakhamar megállapítja, amit különben eleve is tud, aki a bölcselet alapproblematikáját egyszer megélte, hogy t. i. a szerző tényleg a maga bölcselő álláspontjának rámájára húzza a méltatott gondolkodót ; nem az eszmetörténet szolgáltatja értékmegállapításai mérővesszejét, hanem az ő saját filozófiája, mely persze a mai gondolkodónál aligha alakul ki az eszmetörténet döntő hatása nélkül. Ez másszóval annyit jelent, hogy a szellemtörténeti méltatás, ha miként Meyernél is, egyben a philosophia perennisen tájékozódó értékmegállapítás is akar lenni, egy igen súlyos föltételhez van kötve. T. i. a szellemtörténeti összefüggésbe állított gondolkodó tanait csak úgy lehet időálló igazvoltuk szempontjából értékelni, ha a szerző azokat a maga biztos vonalú, a problémákat mai fázisukban végiggondoló bölcseleti rendszer koordinátáira tudja vonatkoztatni. Az imént említett Willmann ennek a föltételnek megfelelt : az ő vonatkoztatási tengelye maga Szent Tamás, természetesen úgy, amint ő értelmezte ; ami vele összhangban van, igaz ; ami ellenkezik, téves ; ami útban van feléje, haladás ; ami távozóban van tőle, dekadens. Ez a biztos kritikai elméleti álláspont adja Willmann háromkötetes nagy művének a klasszikus egyöntetűséget és biztonságot. Azonban Willmann alappoziciója maga nem tartható. Ügy gondolom, kikezdhetetlen Sertillanges-nak, a tudós és szellemes francia dominikánusnak megállapítása : «A Sententia-k Szent Tamása nem a Summa Szent Tamása. Az egyik kinő a másikból, de nem azonosak. Ha hét századig élt volna, vájjon folyton csak ismételte volna-e önmagát? Ő, az ő termékeny szellemével? Ő, aki annyit vett át Aristotelestől, Platóntól, Averrhoestől, Avicennától, Nagy Alberttól, mindenkitől ; hiszen a gondolat mindig egyetemes együttműködés! Elgondolható-e, hogy elment volna egy Descartes és Leibniz, egy Kant és Spinoza és húsz más mellett anélkül, hogy átvett volna tőlük valamit?» (Saint Thomas d’Aquin. 4. kiad. 1925. II. köt. 330. lap.) Meyer erre az álláspontra helyezkedik. Ha nem is fogalmazza meg úgy mint az újtomisták legszellemesebbike, szellemtörténeti álláspontja reáviszi : ha az öregebb Szent Tamás nem egy ponton rácáfolt a fiatalabbra, akkor a hét évszázaddal megöregített, vagyis szellemtörténeti távlatokba állított Szent Tamás is bizonyára nem egy ponton ki fogja igazítani az annyival fiatalabbat. De a döntő kérdés éppen az : hogyan tanít a hétszáz éves, vagyis
