Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 371 szakembert is legelsősorban megragadja, az a könyv egészen rendkívüli nyelvezete. A szerző ugyan az előszóban kijelenti, hogy nem akar műszavakat termelni («nekem eszemágában sincs egy sereg kétes értékű mesterséges termékkel boldogítani az amúgy is eleget kínzott magyar nyelvet», XIII. 1.), mindazonáltal örömmel állapítjuk meg, hogy könyvében a szerző elhatározását akarata ellenére is megszegi, s a nagy kérdések tárgyalásának hevében százával termi a sikerült műkifejezéseket, az ízes, találó magyar szavakat, amelyek egy ilyen komoly tudományos munkában kétszeresen is gyönyörködtetik az olvasót. Kétségtelen, hogy a szerzőnek bámulatosan gazdag a szókincse, rendkívül ügyes a kifejezőkészsége. Ilyen szempontból a munka külön tanulmányozást érdemelne. Bőviben akadunk olyan szavakra, amelyek pompásan fedik ugyan a gondolatot, de — legalább is a mi vidékünkön — kevésbbé ismeretesek. Hamarjában kiírunk egynéhányat : «jelenvilágiság», «reákérdő», «elkülsôségesedik», «oldallagosan», «tudatlanra venni», «legvelejéig átértett», «megkészités», «éntudat», «magánálló», «sarkítja» stb. Szoknunk kell még a tudományos műszavak magyar fordításához is, mint pl. «faj-alkotó jelleg» (differentia specifica), «hitelőzetek» (praeambula fidei), «szükségképes tudás» (scientia necessaria), «közbülső tudás» (scientia media), «féljövő szabad tettek» (futuribilia), «tevékenységmozzanat», «képesùltség», «vallási önelemzés» stb. Mindenesetre eléggé nem méltányolható érdeme a szerzőnek, hogy megtanít bennünket a legelvontabb latin bölcseleti vagy dogmatikai fogalom elfogadható magyar szóval való kifejezésére, s az idegen műszavak lehető mellőzésére, amelyek a teológiai kérdések iránt érdeklődő világiakat oly sokszor elkedvetlenítik. Nyelve rendkívül gazdag, sokoldalú, mégsem látszik rajta semmi erőszakoltság. Nem a gyakorlati élet szólásmódja ugyan ez a nyelv, de a tudományos teológia használatára nagyon is alkalmas. Minden szaván látszik, hogy nem idegen nyelvből áttett gondolatokat közöl, hanem ízig-vérig egyéni feldolgozást ad. Éppen azért, ha valaki stílusához néhány lap elolvasása után már hozzászokott, a mű szövege komoly könyvekben járatos olvasó számára egészen könnyen érthető. Mily nagy erőfeszítést kellett végeznie a tudós szerzőnek a magyar nyelv érdekében, hogy megírjon egy olyan másfélezer lapra terjedő dogmatikát, amelyben — talán csak a lap alján levő nagyon kevés jegyzetet kivéve — nincs egyetlen egy latin mondat sem. Ilyen bravúros mestermunkára tudtunkkal még egy tudományos dogmatika-író sem vállalkozott. A latin terminusokat ugyan itt-ott — leginkább zárójelben — megemlíti, de egyébként mindent magyarul fejez ki. Hány zsinati határozatot, hány idézetet a szentatyákból és a régi írókból kellett áttennie — talán először — magyarra, hogy az Egyház tanítását a latin nyelvben járatlan világiak is minél jobban megérthessék. Ha mármost mélyebben beletekintünk e nagyarányú munka belsejébe, elsősorban a mű szakszerűsége, alapossága tűnik fel. Egy dogmatikában nem szórakoztató anyagot keresünk, hanem kimerítő tájékoztatást a katolikus hit minden tanítása felől, magyarázatot és bizonyítást, egyszóval annyi világosságot a hitbeli kérdésekben, amennyit a kinyilatkoztatásból és az emberi 24*
