Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Karsai Géza: Hittudomány és néprajz
266 SIPOS ISTVÁN megye annyira szegény, hogy a közigazgatási és bíráskodási teendők ellátására nem képes megfelelő személyzetet állítani, forduljon a Szentszékhez, mely több egyházmegyének egyesítése útján vagy másképpen segít a bajon. Azután visszautasítja azt a nézetet, hogy a kánonjog nem szükséges. Az egyházmegyéket nem teológiai és filozófiai értekezésekkel, hanem a tökéletesen ismert, helyesen értelmezett és szigorúan alkalmazott törvényekkel kormányozzák. Nem sokat jelent az, ha azok, kik az egyházmegyét és plébániákat kormányozzák, nem tudják pontosan, hogy az Eucharisztia csodája milyen természeti törvényeket függeszt fel, vagy hogy mely zsoltárok tulajdoníthatók Dávidnak, ellenben fontos az, hogy a vicarius generalis, az officialis, a kötelékvédó', a plébánosok ismerjék az egyházjogot, ismerjék hivataluk kötelességeit és jogait, mert anélkül az egyházmegye vesztére gyakorolják azt. Visszautasítja azt a véleményt is, hogy a kódex önmagában is elég. Hogy a kódex kánonjait megérthessük és alkalmazhassuk, sok tanulmányra van szükség. Jogtörténet, törvényértelmezési készség, jogbölcselet szükséges ahhoz. Ilyen felkészültség nélkül a kódex olyan, mint a fegyver a gyermek kezében : veszedelmes és ártalmas. Elveti azt a vélekedést is, hogy a kánonjog veszekedések és engedetlenség forrása. Ahogy nem a nagy, hanem a kevés tudás fordít el Istentől, azonképpen nem a kánonjog alapos, hanem hiányos ismerete vezethet veszekedésre és engedetlenségre. Az a plébános, aki az ő jogainak korlátáit és a püspöki joghatóság terjedelmét jól ismeri, sohasem fog — fötéve, hogy jóhiszemű — ordináriusa ellen a római szentszékhez fordulni, hacsak nem olyan kérdésben, mely igazán kétes és privát tárgyalással meg nem oldható, de akkor már nincs szó az ordinárius ellen intézett felfolyamodásról, hanem inkább az ordináriussal együtt beterjesztett recursusról. Az orvosszereket is megjelöli Toso, melyek véleménye szerint alkalmasak volnának a bajok megszüntetésére. Mindenekelőtt sürgeti, hogy bizonyos egyházmegyei hivatalokra csak olyanok neveztessenek ki, kik kánonjogi doktorátussal bírnak, melyet kánonilag erigált, legfőképpen római fakultáson szereztek. Nem mintha nem lehetne valaki doktori fokozat nélkül is jártas a kánonjogban, amiért maga a kódex sem zárja ki teljesen a nem doktorokat ezekből a hivatalokból ; a mai körülmények közt azonban mégis úgy áll a dolog, hogy a kánonjogi fakultásokon kívül szinte lehetetlen a kellő egyházjogi felkészültséget megszerezni és a szükséges tanulmányok elvégzését a doktori fokozat igazolja. Ilyen hivatalok, melyek csakis kánonjogi doktorokkal volnának betöltendők, a vicarius generalis, az officialis, kötelékvédő és szentszéki ügyész, meg a kánonjogi tanár hivatala. Sőt szükségesnek tartja, hogy különösen a jövő officiálisai és ügyészei (kötelékvédői) tanulmányaik elvégzése után a Rota audi- torai mellé beosztva gyakorlatilag is képezzék magukat. Mindezeknél tanulmányaik elvégzése után múlhatatlanul szükséges a továbbképzés és az egyházjoggal való állandó foglalkozás, kinek-kinek a hivatala természetéhez képest. Az egyházjognak szemináriumi előadója pl. abból induljon ki, hogy jövendő lelkipásztorokat kell képeznie, akiknek nem annyira jogtörténetre és egy-egy kikapott kérdésnek széliében s hosszában való beható
