Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Miért nem adja meg a keresztség az eredeti épséget?
KERESZTSÉG ÉS ÉPSÉG 15 Itt még egy szempontot kell megvilágítani. Nincs-e ellentétben az épség keresztségi közvetítése és a belőle következő paradicsomszerű állapot a bukottság tényével? Lehetne ugyanis azt gondolni : a bukottság állapotához illik a bűnhödés, szenvedés, vezeklés, küzdés szelleme ; való neki tehát olyan világ, olyan társadalmi és történelmi rend, mely folyton szeme elé állítja, hogy «massa damnata», hogy ennélfogva merő kegyelem, Isten irgalma és Krisztus kegyelme, ha szenvedésen, nyomorúságon és halálon át mégis dicsőségbe léphet. A bukottságnak olyan világ való, mely minden sarkából szívig-veséig ható erővel int : ezen az elátkozott földön egy nép lakik, mely könnyelműen eljátszotta a gondtalan gyermekkorát, mikor Isten kegyében sütkérezhetett ; vállalta az isten- ellenesség kockázatát, viselnie kell tehát annak következményeit is, különben nem veszi komolyan Isten megföllebbezhetetlen szavát és kísértésbe jön újra lázadni. Azonban látnivaló, hogy az efféle meggondolások nem tájékozódnak szigorúan az eredeti bűn dogmatikáján; nem veszik észbe, hogy az a természet bűne, mely az egyesre úgy borul rá, mint végzet, személyes hozzájárulás és felelősség nélkül, melynek logikájában tehát nincs benn a személyes bűnhödés, tisztulás, nevelődés kötelezettsége. Továbbá figyelmen kívül hagyja, hogy a fönt vázolt föltételes paradicsomszerű állapot épenséggel nem zárná ki az eszmélésnek, bűnbánatnak, vezetésnek és aszkézisnek szellemét, sőt nem nélkülözné azokat az ösztönzéseket sem, melyek a kultúrjavak fokozatos megteremtését és így az emberiség igazi haladását biztosítanák. Hisz akkor is minden egyes oda volna állítva a nagy sorsdöntő válaszút elé : teljes személyes felelősségének latbavetésével Isten mellett foglal-e állást vagy nem. Ezzel azonban biztosítva volnának azok a feszülések, föladatok és lehetőségek, melyek az egyéni és közösségi kifejlődésnek állandó erjesztőjét szolgáltatják. Tévesen ítélné meg a paradicsomi állapotot és nem volna egészen mentesíthető a kainizmus eretnekségétől1, aki azt hinné, hogy a bűnnek, illetőleg kísértésnek, az alsó ember rugdalódzásának ösztökéje nélkül a szellem önigenlési és önkifejtőzési törtetése elernyedne ; hogy kell az embernek a «tagadás ősi szelleme», különben nincs hatásos ösztönzése «állítani» — önmagát és az értékek világát. Mintha bizony a szellem negativum volna, a nem-szellemnek, tehát az anyagnak, testnek, bukásnak merő tagadása, és nem lényeges rátermettség értékek vallására és vállalására ; mintha az Úr Krisztusnak életéből ki kellene rekeszteni a haladás és érdem értékeit ; mintha nem tanúsítaná ünnepélyesen az evangélium : «proficiebat sapientia et aetate» (Luc. 2, 52) ! Nem lehet elgondolásunkat azzal az utalással sem elhárítani, hogy akkor a keresztények külön-fajta emberek volnának, idilli elfogulatlanságban, gyermekdedségben, gyanutlanságban és szelídségben 1 Lásd Dogmatika I 354.
