Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Balanyi György: Pázmány Péter és a papnevelés
114 BALANYl GYÖRGY Újvári Mihály fűnek-fának azt híresztelte, hogy a Pázmáneumban szándékosan nyomják a magyarokat, azonnal felneszeit a dologra és komoly levélben figyelmeztette Hmira atyát, hogy nem méltányos eljárás a magyarokkal szemben ugyanazt a mértéket alkalmazni, mint a németekkel és tótokkal szemben. «Mert a magyarok — úgymond — természetöknél fogva durvábbak, de lassankint megszelídülnek és igen jókká lesznek.»1 Természetes, hogy ilyen gondos és szerető ápolás mellett hamarosan megizmosodott a kicsiny palánta. A Pázmáneum néhány év múlva már nemcsak gondokat, hanem örömöket is szerzett alapítójának. Pázmány minden egyes esetben boldog örömmel regisztrálja a vett jó híreket. 1630 dec. 16-i levelében pl. nagy megelégedéssel állapítja meg, hogy a pázmanitákat mindenütt szívesen fogadják és a papi élet mintaképeinek tekintik.1 2 És alig néhány hét mujva újból szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy a szemináriumból kikerült papok nemcsak az ő, hanem mások véleménye szerint is mindannyian fegyelmezettek, tanultak, feddhetetlenek és minden papi erénnyel ékesek úgy, hogy az idősebb nemzedék előtt is követendő példaként fényeskednek.3 De rajta is volt, hogy növendékei minél magasabb fogalmat alkossanak magoknak a papi hivatásról. «0 ha ezek a jóravaló fiatal emberek — olvassuk egyik levelében — igazán megismernék Isten kegyelmét, mely arra a nagy és üdvösséges hivatásra szólította el őket, hogy Krisztus munkatársai legyenek a lelkek üdvözítésében ! Akkor bizonyára úgy éreznék, hogy már a boldogság kikötőjében időznek. Mert nincs Istennek tetszőbb hivatás, mint a Krisztus vérével megváltott és az apostolok verítékével táplált lelkeket az örök üdvösség aratására előkészíteni. Erre a nemes munkára edzik magukat azok az ifjak, akik ott készülnek hivatásukra. Nagyon kérem tehát atyaságodat, iparkodjék minél jobban beléjük oltani hivatásuk fenséges voltának tudatát. Mert oktalanok és fonákok mindazok, akik Istenen és az ő dicsőségén kívül más célt tűznek maguk elé. Nem hiszem azonban, hogy ott, az életszentség meleg otthonában ilyenek akadnának.»4 Itt már valóban nem az ellenreformáció elszánt harcosa, hanem a Krisztussal egyesülni vágyó jámbor pap beszél. A legnagyobb örömet azonban mégis azzal szerezte a szeminárium alapítójának, hogy évről-évre több harcos katonát állított be abba a «jól rendezett csatasorba», mely hivatva volt a magyar katolikus egyház veszendőbe ment pozícióját visszahóditani. A paphiány, ha lassú ütemben is, de mégis csak enyhülni kezdett. Ez a körülmény aztán lehetővé tette, hogy most már a minőségi kiképzésre is nagyobb ügyet vessenek. Az eredeti szabályzat értelmében, mint láttuk, csak a legtehetségesebb 1 Hanuy i. m. II. 488. 1. 2 U. o. 157. 1. 3 U. o. 165. 1. 4 U. o. 559. 1.
