Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Jánosi József: A teremtés tanának ismeretelméleti jelentősége. II
320 JÁNOSI JÓZSEF okokból arra a véleményre hajiunk, hogy még ez az utóbbi terület is megszorításra szorul éspedig arra a sajátos «biologico-spiritualis» létfokra, amelyet az ember foglal el. Eszerint az a skolasztikus tan, amely az emberi megismerés sajátos területéül az «intelligibile in sensibilibus»-t teszi meg, oda módosítandó, illetőleg határolandó, hogy valójában ez a terület sokkal szűkebb és pedig az ember létfoka. Ami ezen kívül van, akár felfelé, akár lefelé, azaz úgy a gazdagabb, mint pedig a szegényebb gazdagságú lét felé, egyformán nemsajátos területe az emberi fogalom- alkotásnak ; mindenütt az analógiás megismerés uralkodik. De újra hangsúlyozzuk, hogy az analógia lényegesen fokozatokat zár magában. Következőleg az emberinél szegényebb létfokok analógiás megismerhetősége jellegzetes módon különbözhetik még az emberinél gazdagabb létfokok megismerésétől. Hogy a skolasztika az emberi értelem sajátos területéül egész általánosságban az «intelligibile in sensibili»-t jelölte meg, ebben alighanem az az elv vezette, hogy «qui potest plus, potest et minus» ; azaz mivel az ember a legmagasabbfokú érzékelhető létezőket, főképpen az embert, sajátos fogalmakkal képes megragadni, a-fortiori képes az alacsonyabbakat. Csakhogy ez elvnek a helyessége ebben az esetben külön bizonyításra szorul. Már pedig láttuk, hogy ez elv ellen nyomós tények szólnak, főképpen ami az anyag megismerését illeti. Tehát véleményünk szerint a megismerés terén nem uralkodik az a «hierarchikus elv», hogy «aki többre képes, az képes a kevesebbre is».1 A valóság inkább a megismerés bizonyos concentricitását, középpontiságát látszik feltüntetni. A megismerési körök középpontjában az ember áll, az ennek a sajátos létfoknak megfelelő emberi értelemmel. A többi létfokok az «■ontológiai távolság» szerint helyezkednek el és az ontológiai távolság határozza meg a megismerés analógiájának a fokát és a sajátosságait is. Az ontológiai távolság az, amely a megismerési távolságnak az alapja és a meghatározója. Ezáltal tehát az «ontológiai távolság» eszméje az ismeretelmélet középponti jelentőségű tényezőjévé válnék. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy ez az elmélet még sok kérdést vet fel és nem kevés nehézséget is tartalmaz. Egyes kérdésekre talán nem is olyan nehéz felelni ; de érzem, hogy vannak olyan nehézségei is, amelyekre rögtön kielégítő feleletet adni nem tudnék. Az ismeretelméletben, épp úgy mint a bölcselet más területein, számos olyan részletkérdés van, amely még nem «spruchreif», még nem érett meg arra, hogy végleg eldönthető legyen. Van azonban az emberi megismerésnek a két említett területen, 1 Itt a skolasztika bizonyos elsietett konstrukció áldozata lett és a középkor gondolkodása számára annyira kedvelt és otthonos «hierarchikus felépülés» eszméjének áldozott. Talán a biológiai látásból vett hasonlat is közrejátszott : aki magaslaton van, látja mindazt, ami alatta van.
