Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Szabó Vendel: Deus-Pater az őskeresztény terminológiában
DEUS-PATER AZ ŐSKERESZTÉNY TERMINOLÓGIÁBAN 25 A himnusz bevezetésében használt deus a szöveg értelmét követve és a deus-pater kifejezést tekintve kétségkívül az Atyára vonatkozik, tehát személyi értelemben áll. Sőt az isten-atyai méltóság dicsérete annyira kidomborodik, — solus inaccessibilis, Dominus Jesu Christi — hogy szinte subordinatianismust lehetne benne felfedezni, ha nem tekin- tenők, hogy a gondolatok és kifejezések a Szentírásból vannak véve és a nép számára készült énekről van szó, amelyben az enthuziazmus keltése a főcél. Éppen az, hogy nem törekszik a theologiailag szabados kifejezések összeválogatására, mutatja, hogy már akkor keletkezett, amikor a III. és IV. századbeli szentháromságviták még nem tették óvatossá az embereket az Atya és a Fiú viszonyának kifejezésében és egyes kifejezésekből nem csináltak hitkérdést. A deus — D-sós —, illetőleg a deus-pater kifejezés különös érdekességgel bir, ha az ű. n. hitvallások — symbola — szövegezését tekintjük. Az Egyház mindig gondosan ügyelt arra, hogy hívei kellő tájékozottsággal bírjanak a krisztusi hit alapigazságairól és csak azokat vette fel kebelébe, akik a keresztség előtt megfelelő oktatásban részesültek a kereszténység nagy misztériumairól. A keresztény élet főerősséget képezi az igehirdetés, hogy a hívek keresztény öntudata ébren tartassák és a hitélet gyakorlásához szükséges igazságok ismerete el ne homályosodjék. Ezt a célt szolgálták az egyes egyházakban hivatalosan megszerkesztett hitvallásszövegek is. A röviden és szabatosan megfogalmazott mondatok megtanulása nem okozott különösebb nehézséget és elmondásukkal a hívek egyrészt igazolták, hogy ismerik vallásukat, másrészt megkülönböztető jelül is szolgáltak, hogy a pásztorok, illetőleg a hívek egymás között felismerhessék a pogánnyal, zsidóval és eretnekkel szemben a hozzájuk tartozót. A manapság is ismeretes hitvallás-szövegek eredete a keresztény őskor messzeségébe nyúlik vissza. A későbbi idők folyamán, különösen a IV. században, a hitviták nyomán sok új szövegezés keletkezett, amelyek azonban már inkább theologiai, mint praktikus értékkel bírtak, bizonyos fokig azonban mindig megtartották a kapcsolatot a nép számára készült hitvallással. Csak annak kereteit bővítették a régi tartalom és kifejezési mód figyelembevételével. A hitvallás szövegeinek két legismertebb formája van, amelyek most is hivatalos liturgikus használatban vannak : az Apostolicum és a Constantinopolitanum. Az első eredete, legalább is lényegében, valószínűleg visszanyúlik már a II. század elejére, a másodikat a 381-i konstantinápolyi zsinat fogadta el hivatalosan. Ami itt bennünket érdekel, az a hitvallásszövegeket bevezető deus — fteôç — szó. A latinnyelvű vagy latin eredetű hitvallások stereotip szövege általában a következő schéma keretei között van :
