Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Petró József: Az imádás fogalma a mai magyar protestáns teológiában
214 PETRÓ JÓZSEF e meggyőződésének legalább is lelkileg kifejezést ad. Az imádás lényegéhez nem tartozik hozzá az, hogy az ember az Isten egyedülálló lénye előtti lelki meghódolását szavakkal vagy külső mozdulatokkal is kifejezze. Az imádás a lélek mélyén történik, titokzatos lényének lefolyása ott kezdődik és ott végződik is be. Ha ennek a fölséges lelki élménynek sugara, melegsége áthatol is lelki világunk határain s birtokába veszi testi lényünket és mozdulatokban, szavakban nyilvánul meg, az imádás nem a meghajtott térdben, az összekulcsolt kezekben, a porbahullott testben, hanem az Isten fölségét csodáló értelemben s az ő lénye előtt megalázódó akaratban van. Emberi testmozdulataink között nincs is egy sem, mely kizárólagosan az imádás lelki tényének külső kifejezésére volna lefoglalva. Vegyük csak a térdhajtást. Térdreborul a szerelmes férfi kiválasztottja előtt érzéki szerelemből, a búcsúzó fiú édesanyja előtt gyermeki ragaszkodásból, a Mária-gyermek a Szentszűz szobra előtt vallásos tiszteletből, a hívő ember az Úr oltára előtt imádásból. A külső cselekedet mindegyik esetben azonos, talán a kimondott szavakban is van valami hasonlóság, a belső lelki élmény azonban a legnagyobb mértékben eltérő, mert hiszen az indítóokok, a vágyak forrásai lényegesen különböznek egymástól. Ahogy a fiúra nem mondom, hogy érzéki szerelemből térdel édesanyja előtt, úgy a Mária-kép előtt térdelő hívő ember külső cselekedetét sem szabad a puszta külsőség alapján imádásnak minősítenem. A gondolkodó, tanult ember világosan látja, szinte érzi is, a lényeges különbséget az imádás és a vallásos tisztelet között. A legnagyobb rajongásig fokozódó, vallásos tisztelet is még messze van attól, hogy imádás legyen. Az egyszerű ember nem tud ugyan pontos meghatározásokat adni az imádás és a tisztelet eltérő fogalomtartalmáról, de viszont a lényeget a maga egyszerű gondolkozásával ő is megérti s cselekvéseinek alapjául, indítóokául felhasználja. Akármilyen rajongással tiszteli is a szenteket, isteni jogkört, imádást nem fog nekik tulajdonítani. Ezt legjobban meglátjuk, ha egy vallásos, de tanulatlan embert megkérdezünk, hogy öröktőlfogva van-e Szűz Mária, ő teremtette-e a világot, ő fogja-e megítélni a világ végén az eleveneket és holtakat. Bármilyen szűkreszabottak is az illető vallási ismeretanyagának keretei, azt világosan látja, hogy Isten tud világot teremteni, Szűz Mária pedig nem tud. Ha már a külső cselekedet, mozdulat általában nem olyan jel, amiből a lelki folyamat mibenlétére föltétien bizonyossággal lehetne következtetni, annál kevésbbé vonhatunk le ilyen következtetéseket a külső cselekedet intenzitásából. Abból, hogy valaki láthatóan igen nagy áhítattal imádkozik egy Mária-kép előtt, logikusan nem szabad azt következtetni, hogy az imádkozó a belső világában a puszta tiszteletből átcsapott az imádásba. E kettő között, vagyis a legforróbb érzelmi ragaszkodás és az értelmi belátáson nyugvó imádás között nem
