Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Ivánka Endre: A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti háttere. II
128 IVÁNKA ENDRE zása után is az iskola mindenkori vezetőjét választották meg pátriárkának, előbb Heraklast (231—247), azután Dionysiost (247—264). Dionysios azonban a sabellianizmusnak egyes képviselőivel szemben annyira egyoldalú origenista felfogásokkal érvelt, hogy Dionysius pápa beavatkozása vált szükségessé és Dionysiosnak be kellett ismernie, hogy tanításában túlzott kifejezéseket használt és a keresztény hagyománnyal szembeszállt.1 Ez az esemény, bár nem csökkenthétté azt a nagy tiszteletet, melynek Dionysios pátriárka személye joggal örvendett, mégis megingatta az iskola tekintélyét Alexandriában, úgyhogy attól az időtől kezdve egy bizonyos lappangó ellentétet vehetünk észre az alexandriai kereszténység és a szoros értelemben vett «iskola» között ; az alexandriai katechéta-iskola ezzel megszűnt az alexandriai kereszténység szellemi vezetőjének lenni. Amikor az ariánus felfogás Arius személyében újra fellép Alexandriában, akkor ott már a keresztény öntudat védekezésre áll készen. Éppen az origenizmus körüli viták valamiképen immunizálták az alexandriai kereszténységet a subordinatianizmussal szemben ; annál ellentállóbb volt az alexandriai kereszténység azzal a hérezissel szemben, melynek téves tanításait a saját szellemi életén belül már leküzdötte. Talán épp azért helyez alexandriai Alexandros I. encyklikájában (cp. 9.) olyan súlyt arra, hogy az ariánus hérezis «samosatai Pál és antiochiai Lucianus sarjadéka», mert az olvasók figyelmét el akarta terelni attól a közelfekvő megállapítástól, hogy itt régi alexandriai hagyomány folytatásáról is van szó. És amikor Szent Athanasius veszi fel az ötvenéves harcát az arianizmus ellen, akkor ő nem az alexandriai iskola, hanem a hagyományhoz hű alexandriai keresztény híveknek a szószólója. Egész teológiájára nézve jellemző az, hogy nem akar filozofálni, világnézetet alkotni, amelybe a kerezstény tanokat, néha bizonyos átértelmezéssel, illesztené bele, hanem elsősorban teológus akar lenni, olyan gondolkozó, aki a vallás igazságait azzal teszi érthetőkké és elfogadhatókká (de nem emberi ésszel felfoghatókká), hogy azt a szükséges kapcsolatot mutatja ki, amelyben egymásközt és az üdvtörténetünkkel állnak. Nem metafizikai alaptételekből, előre elfogadott filozófiai állásfoglalásokból indul ki, — mint az alexandriai keresztény neoplatonizmus a dualizmus és az emanáció gondolatából, az antio- chiaiak az aristotelikus racionalizmusból — hanem abból a soteriolo- gikus alaptételből, hogy megváltásunk csak akkor lehet eredményes 1 Hogy még jóval késó'bb is mennyire voltak tisztában azzal, hogy alexandriai Dionysios tanítása egészen közel állt az arianizmushoz, arra nézve jellemző az, amit Nagy Szent Basil egy levelében mond (MPG 32, 268 C) 2/eôàv yàg ravrrjai rfjç vvv Tieoi&QvM.ov/iivrjc; äaeßetag rrjç xarà rô ’Avo/ioiov Xéyco, oizoç ianv ooa ye jjpeîç ïofiev ô tiqcôtoç âv&Qc!mocç rà onég/taxa naQéymv. Ahiov ôè, â/xai, ov mmjgla yvœfirjç, àV.à rà atpôôga ßovkea&ai, âvraeiveiv râ> HaßeMco. Epiphanius viszont magát Origenest «Arius atyjának» nevezte. Hieron. Ep. 51, 3.
