Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Kecskés Pál: A «szociális» igazság értelméről
122 KECSKÉS PÁL A társadalomról alkotott fogalomhoz igazodik az igazságosság fogalma is. Az individualisztikus társadalomszemlélet csak autonóm egyénekről tud, a társadalmat az egyének mennyiségi halmozódásának tekinti, mely nem jelent az egyéni léttel szemben lényegesen új mozzanatot s épp azért nem is lehet új jogoknak és kötelességeknek az alapja. Az individualisztikus elgondolás csak az egyének tárgyilag pontosan kimérhető jogait biztosító kölcsönös igazságosságot tekinti teljes értékű igazságosságnak. Ha a közösség nem jelent az egyénektől különböző reális létet, hanem merő fikció, minden jognak és kötelezettségnek az autonóm egyén marad a mértéke s a társadalmi kötelezettségek is csak az egyének kölcsönös haszna szempontjából jöhetnek figyelembe. Ha ezzel szemben a társadalmat nem mechanikus halmozódásnak, hanem a valóságnak megfelelően, az ember társas természetéből adódó erkölcsi-szellemi jellemű organikus egységnek tekintjük, az egyének mellett, bár természetesen nem tőlük függetlenül és különváltan, a társadalom is reális létvalósággá lesz, mely a tagok és a közösség kölcsönös viszonyában reális kötelezettségeket alapoz meg. A szociális igazságosság a közösség helyesen értelmezett metafizikai struktúrájával szükségképpen adott követelmény. A természet- szerű társadalmi összefüggésben az egyének közti viszony nemcsak a külső érintkezésben áll, mint az individualizmus képzeli, de az egyén nem is vész el a közösségben maradéktalanul, mint a kollektivizmus gondolja, hanem sajátos funkciót teljesítő tag-jellegében megtartja az egésszel szemben is önállóságát. S habár a közösségi egész reális viszonyegységének szerves természetéből következőleg rész és egész közt nincs is oly mértékű különállóság («alteritas»), mint az egymástól független tagok viszonyát szabályozó kölcsönös igazságosság esetében, a rész és az egész egymástól különböző jogalany marad, ami egymás iránti tartozásuknak e viszony természetének megfelelő módú, tehát a törvényes és az osztó igazságosság által való szabályozását követeli meg. De a tagok és a közösség egésze közti viszony realitásában megalapozott tárgyilagos követelmények figyelembevételével indokolatlannak mutatkozik a szociális igazságosságnak az epikia segítségével való magyarázása, mint Schrattenholzer teszi. Míg tárgyilag megalapozott követelményről van szó, nem szükséges az epikia igénybevétele. Az epikia akkor lép funkcióba, ha a tételes törvény érvényesítése az emberiesség kárára lenne. Szent Tamás, akire Schrattenholzer hivatkozik, nyilvánvalóan ebben az értelemben tekinti az epikiát a törvényes igazságosság zsinórmértékének.1 Azonban a természeti igazságosságnak nem az epikia, hanem a természetjog a forrása. Az embernek az anyagi javakhoz való joga a természetjogon alapuló szigorú igazságosság követelménye, mely azonban csak a közhatalom útján érvényesíthető. De a közhataliSutn. Theol. II. II. q. 120. art. 2.
