Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
76 SCHÜTZ ANTAL leges, mely csak egy pontban találja. A hit tényében és a hitszerű életben tehát Isten, kinyilatkoztatás, kegyelem és irgalom minden ; a teremtmény számára nem marad itt más, mint a hit, mely azonban szintén mindenestül Istennek kegyelme és tette ; számára az emberben sem pszichikai, sem etikai, sem metafizikai fogódzópont nincsen. Marad továbbá a hívek közösségében, az Egyházban az «ige», a magát kinyilatkoztató Isten szava körüli szolgálat, «der Dienst am Wort». Ez pedig természetesen nem állhat másban, mint a jelzett ellentétek lehető' éles kiemelésében, az egyeztetés minden kísérlete nélkül : ez a kinyilatkoztatás dialektikai kezelése. Az előttünk fekvő két dolgozat1 — mindkettő Mohr-nak, az ismert tübingeni filozófiai és protestáns teológiai kiadónak ugyancsak ismert szolidságát és ízlését dicséri — meggyőz arról, hogy a Barth-féle teológia nemcsak helyzeti energiájában («két kor között»), hanem mivoltában is válságban fogant teológia. Brunner, a finom szellemű, kitűnő tollú és jólogikájú zürichi professzor, aki a dialektikai teológia elszánt hívének vallja magát itt is, Barth-tal szemben azt igyekszik bizonyítani, hogy igenis lehet a bűnbeesés után is beszélni az emberben Isten képmásáról, a természetből igenis valamikép föl lehet ismerni Istent és fönntartó tevékenységét, és ép ezért a kinyilatkoztatás és megváltó kegyelem igenis talál fogódzópontokat az emberben. Ezek a megállapítások bizony ellentétben vannak a 16. századi újítók tanításaival és Barth alapgondolataival — akárhogyan is igyekszik az ellenkezőt igazolni Brunner. De teljesen igaza van abban, hogy benne vannak a Szentírásban és ennyiben természetesen összhangba hozhatók a protestantizmus formai elvével, a «sola Scriptura» követelményével. A katolikumhoz mindenesetre közelebb állnak, mint Brunner maga gondolja (p. 32). És mindent összevéve csak arról tesznek bizonyságot, hogy Barth elgondolása félút ; a következetes gondolat nem tud rajta megállni. Persze ha Brunner így tartalmi ellentétbe kerül Barth-tal, sőt Luther-rel, kíváncsivá tesz, hogyan fest az a «teológia», mely az ő álláspontján épül föl; milyen lesz az a rendszer, mely el is fogadja a Barth-féle alapelveket, el is akarja kerülni lehetetlen következményeiket? Ezen a ponton jelentkezik Koepp, aki nagyfennen meghaladottnak hirdeti a dialektikai teológiát, de lépten-nyomon elárulja, hogy legimponálóbb gondolatai, legtermékenyebb szempontjai onnan valók. Koepp, a greifswaldi professzor, széleskörű irodalmi tájékozottsággal, nem közönséges spekulatív rátermettséggel és nagy logikai energiával keresztülviszi a következő metodikai szempontokat : A hittudomány voltaképen nem más, mint Isten megnyilatkozásának önkifejtőzése : Selbstauslegung der Offenbarung ; a kinyilatkoztatás pedig nem mult, hanem állandó jelen, és ennek megfelelően a dogma: 1 D. D. D. Emil Brunner : Natur und Gnade. Zum Gespräch mit Karl Barth. Tübingen Mohr 1934. 44 lap. Ára M. P50. — D. Wilhelm Koepp: Einführung in die evangelische Dogmatik. U. u. XIV és 223 lap. Ára M. 6-80.
