Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Oetter György: Az Actio Catholica szelleme
AZ ACTIO CATHOLICA SZELLEME 59 a bérmálás fölvételének ideje a lelki harcok küszöbén van, vagyis akkor, amikor öntudatra ébred a lélek, amikor nagykorúvá lesz. A nagykorúság megnyilatkozik egyrészt az öntudatosságban, az összehasonlítás és ítélet- alkotás képességében. Aki nagykorú, már észreveszi mások életét is és tudomásul veszi azokat a nehézségeket, amelyek az önmegszentelődés útját keresztezik nála és másoknál. Ennek következménye, hogy tudatosan kezdi vizsgálni önmagának és másoknak Krisztus misztikus testéhez, az Egyházhoz való viszonyát. A nagykorúságnak másik, talán még pregnánsabb kifejező a beállítottság a fajfenntartás irányában ; a kiskorú csak az önfenntartásra érzi magát kötelezettnek, a nagykorúnak már a fajfenntartás is gondját képezi. így aztán a nagykorúvá lett hívőre új feladatkomplexum hárul Krisztus misztikus testének életében. Férfiasán, bátran, állhatatosan kell megküzdenie a nehézségekkel, a test, a világ, az ördög támadásaival szemben már nemcsak az önmegszentelődés miatt, hanem azért is, hogy mint Krisztus jó katonája, helytálljon és Krisztus nevének mások előtt is következetes élettel becsületet szerezzen : «Krisztus jóillata vagyunk Istennek azoknál, kik üdvözülnek s azoknál, kik elvesznek». (II. Cor. 2, 15.) Új méltóság ez Krisztus misztikus testében és minőségileg különböző úgy a keresztelési, mint a papszentelési jegy által nyert méltóságtól. Az egyetemes papság méltóságában önmagáért felel a megkeresztelt, míg a bérmálási jegy által nyert méltóságban már tekintettel kell lennie másokra is, Krisztus misztikus testének többi tagjaira, akikkel szerves viszonyba lép. Az új méltóságban nem önálló, külön életet élő sejt, hanem szervesen egybekapcsolódik a többiekkel, hogy minél teljesebbé, szervesebbé tegye Krisztus misztikus testének titokzatos életét. Ebből az új ontológiai helyzetből új etikai kötelezettségek folynak. Nevezetesen az, hogy a Krisztus misztikus testének építése szempontjából nagykorúvá lett lélek öntudatosan meglátja helyzetét, azt az «bonum»-ot, amit ez a méltóság számára jelent. Ámde bonum est diffusivum sui, tehát törekednie kell ezt a méltóságot másokkal is közölni, Krisztus misztikus testének többi tagjaira is átárasztani. Másrészről nagykorúi állapotában és méltóságában felfogja teljes súllyal Isten parancsát : «Parancsokat adott nekik, kinek-kinek társára nézve — Mandavit illis unicuique de proximo suo» (Eccli 17, 12) és ennek a parancsnak eleget kell tennie, másokban is ápolnia kell ezt a méltóságot, ébresztgetni és erősíteni kell a velük való kapcsolatot. (V. ö. XI. Pius pápa levelét a kolumbiai püspöki karhoz 1934 február 14-én, az Osserv. Romano május 3-i számában.) Mindez a méltóság és kötelezettség az, amit «világi apos- tol»-nak szoktunk nevezni. A világi apostol tevékenysége irányul ugyanis arra, hogy öntudatos apostoli életének ezer misztikus szálával szorosabbra fonja Krisztus misztikus tagjainak életét és közvetítője legyen másik számára is annak a titokzatos életnek, mely Krisztus misztikus testéből árad. A keresztségi jegy az egyetemes papság méltóságára és kötelezettségére emel minket ; az egyházi rend szentségi jegye a hierarchikus papság hatalmának méltóságát és kötelezettségét jelenti ; a kettő között a bérmálási jegyen pedig a világi apostolok méltósága és kötelezettsége
