Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Kühár Flóris: A vallástörténet problematikája
46 KÜHÂR FLÓRIS történés alakjára, formális tényezőjére vonatkoznak. A vallási történést is úgy kell felfognunk, mint egy pontból kiinduló változást, mint folyamot, mely a forrásból árad tova medrében. Már most : ebben a szemléletmódban mindjárt feltámadnak azok a kérdések, melyek a vallás keletkezését és alakulásának, változásainak, érintkezéseinek, érésének és haldoklásának mikéntjét állítják a kutató elme elé. Mindezeket a kérdéseket megelőzi a módszeres kutatás számára az a sajátosan ismeretelméleti probléma : elérhető-e a történettudomány mai módszereivel és eszközeivel a vallás eredete, kiindulópontja? És ha elérhető, hogyan juthat a mai kutató ahhoz a ponthoz, midőn az ősemberben vagy méginkább : az első emberben a vallás szikrája felvillant? Nyilvánvaló, hogy a história számára ez a kérdés megoldhatatlan. Csak találgatásokra lesz utalva. A praehistoria gyér adatai, ha mondanak is valamit az ősember vallásáról, azt már mint készen levő kultuszt sejtetik ; eredetéről az üres koponyaleletek nem árulhatnak el semmit. A mai ember vallásának kialakulásából vett lélektani analógiák, még ha ezeket a mai kultusz tárgyainak a prehistorikus leleteknek vallásra utaló emlékeivel való összevetése támogatja is, szintén alkalmatlanok a vallás keletkezésének megállapítására. Ezek a visszamenő analógiás következtetések ugyanis az általános biológiai evolúció elméletében nem bírnak következtető erővel, hisz oly feltételből, premisz- szából indulnak ki, melyet az evolúció-elmélet egyébként tagad. Az evolúció-elmélet az embernek a magasabbrendű emlősöktől való származtatásával kénytelen tagadni a mai ember és az állatból fejlődő ősember tudatvilágának azt a megegyezését, melyet a mai ember tudatából való visszakövetkeztetés az ősemberhez — a vallás keletkezésének kérdésében — egyébként posztulál. Az animisztikus, preanimisztikus magyarázatok a vallás keletkezésére ezen logikai proton pszeudosz, alapvető elsíklás miatt a tudomány körén kívül esnek. Ugyanezen hibába esik a valláslélektan is, midőn saját kutatásai területéről, a mai és a történelmi források alapján elérhető vallásos tudat vizsgálatából kilépve, minden áthidaló eszköz nélkül az ősember vallásának keletkezéséről mond regéket. Ez nem más, mint újfajta mithosz-költés, tudományt mímelő felkészültséggel. A kultúrtörténeti módszer érdeme, hogy a máig megmaradt primitív kultúrák egészének vizsgálatával és összevetésével a prehistorikus ember kultúrájának emlékeivel kiszélesíti az ősember vallásához vezető analógiás következtetések alapját, gyarapítja a mától az ősmultba utaló eszközöket. Így némi valószerűséget visz az egyébként legfeljebb valószínű analógiákba. De : messze van még odáig, hogy a néma, magukban nem is egyjelentésű, tisztán tárgyi emlékekből a történelemelőtti ember tudatát, benne vallását, megszólaltassuk. És ha az emlékek szólnának is : már kész vallásról, kultuszban megnyilatkozó vallásról beszélnének, de nem eredetéről. A vallástörténet tehát saját tárgyának eredetével szemben kénytelen az Ignoramus-t hajtogatni. A vallástörténet forrása ismeretlen mélységekből tör elő, melyek-
