Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Rogács Ferenc: II. Rákóczi Ferenc áldozási imái
350 ROQÁCS FERENC Annál kedvezőbb alkalma volt Rodostóban nyugodtan átélni és megírni őket, ahol naponkint pár órát töltött imádságban és komoly szellemi foglalkozásban. Nehezebb dolog közelebbről meghatározni keletkezésük évét. Két halvány utalásból talán némiképpen meg lehet próbálni az idő rekonstruálását. Az első az a körülmény, hogy a mustármagról szóló elmélkedés (27) közvetlenül advent elé került. Ez arra enged következtetni, hogy vízkereszt ötödik vasárnapja az illető évben a pünkösdi időszak végére került, ami abban az időtájban 1723-ban és 1728-ban fordult elő. Egy másik következtetést a 17. elmélkedésből lehetne levonni, amely két terminus metszőpontját sejtteti, vagyis hogy pünkösd 8. vasárnapja Szent Domonkos napjával esett egybe. Ez viszont az 1726. évre utal. II. Elemezzük közelebbről magukat a «fohászokat». A 32 szemlélődés, mint megannyi fejezet, egyenkint két arányos részre oszlik : előkészületre és hálaadásra. Az előbbi rendszerint valamivel hosszabb terjedelmű. Az áldozási előkészület a hit, alázatosság, bűnbánat, bizalom, szeretet és vágy erényindulatainak felkeltése, amelyek arra hangolják a lelket, hogy a szentségi Üdvözítőt áhítattal fogadja és fogékonnyá tegye magát mentői több kegyelem befogadására. Rákóczi is a felsorolt erényindulatok skáláján építi fel előkészületi áhítatát, abból az anti- tezisből, melyet a saját nyomorúsága és Isten felsége közt állít fel és amelyet paradoxonaival fokoz. Rendszerint az alázatosság méla akkordjával kezdi. Önmagából, a szíve mélyéből indul ki s a De profundis hangulatával hozza felszínre gyarlóságait. Isten színe előtt őszinte lelkiismeretvizsgálatot végez és bűntudatában mélyen, úgyszólván a megsemmisülés érzetéig megalá- zódik. Mintha Szent Ágostontól a stílussal együtt az alázatosság szellemét is magába szívta volna. Az ünnepi alkalmakból vett vezérgondolatok megalázódásának mindig más-más árnyékolást adnak. Néha parabolikus jelképbe ülteti az antitezist és mint beteg, bélpoklos, koldus, eltévedt bárány jelenik meg az isteni orvos, csodatevő, gazdag úr, jó pásztor előtt. Szívét oly leplezetlenül tárja fel, semmiségét annyira át tudja érezni, hogy szinte megdöbbentő (3), amint felsóhajt a lélek fájdalmas nyöszörgése : gemitus animae (20). Alsóbbrendű vágyaiból, a szórakozottság, kelletlenség, lanyhaság érzetéből Szent Pál belső vias- kodása sír fel, amint az Űr elé «vánszorog» és nehezen cipeli a sajátmaga terhét (14. 19. 29.). Ez a széles hullámokat verő megalázódás majdnem komorrá teszi az imádságát : mindig fátyolos, kevés benne a derű, s ha itt-ott fel is csillan az öröm, az inkább az Isten irgalmának jóságos, elnéző mosolya (5). Egyesek ebben a komor alaphangulatban is janzenizmust sejtenek.
