Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Szekfű Gyula: A vallási türelem és a hazai puritánizmus
304 SZEKFŰ GYULA zások sajátságos alakulása folytán az egész magyarság kincsévé lett» ; a puritánus Lorántffi Zsuzsanna és udvari papja, Medgyesi Pál hatása alatt vitte be a linzi békébe Rákóczi György követe, s bár a katholiku- sok megakadályozták a végrehajtást, a türelem eszméje mégis elég erős volt, hogy az egész korszakra jellemzőnek találja Mályusz, s amikor 1711 után antitolerans katholikus törvényhozás következett, a türelem e hiányával jellemzi és ítéli el az egész 18. századot is. A türelem kérdését én kezdtem feszegetni Troeltsch előadása alapján, s arra a nézetre jutottam, hogy az ú. n. ó-protestantizmus nálunk is ellensége volt minden türelemnek, azaz lagymatagságnak, s egyedül az új-protestantizmus tette elvévé a 18. században a felekezetek békés egymásmellettiségét. Bármennyire tiltakoztak is e felfogásom ellen többen (így igen tisztelt kollégám, Domanovszky Sándor is), ma már nem vitás e kérdés, mióta a debreceni református egyháztörténész, Révész Imre a külföldi tudományos eredményekhez képest megállapítá (Protestáns Szemle 1934. 473. 1.), hogy a reformátori protestantizmus (amelyet ő azonosít az ó-protestantizmussal) a 16. és 17. században tényleg elvi ellensége volt a türelemnek, s ez utóbbi csak a nemrefor- mátori protestantizmussal jutott uralomra a 18. században. Úttörői a szekták voltak az anabaptistáktól a quäkerekig, akik aztán a racionalizmusnak adták tovább ; ez a nemreformátori protestáns elv a 16—17. században is létrehozta a türelem «gyakorlati megvalósításának kísérleteit», míg aztán a politikai viszonyokban az államrezon és a racionalizmus támogatásával tényleg megvalósítható nem lett. Mályusz kétségtelenül a Révész-féle modern felfogásból indul ki, mikor a szektaképződéshez kapcsolva a türelmet, nálunk a puritanizmusban keresi. De míg Révész a szektáknál csak kísérleteket lát és a megvalósulás lehetőségeit a történeti élet teljében, a politikai gondolkodás és államalakulás megváltozásával képzeli el, addig Mályusz kissé formalisztikus, amikor a puritánokban türelemre találva, azt hiszi, hogy ez már akkor az «egész magyarság kincsévé» lett. Mályusznak nem kellett volna megelégednie e vallásügyi kérdéseket illetőleg Zoványi Jenőnek a hazai puritanizmusról írt művével — («összes idézeteink e könyvből valók», mondja Mályusz, 67. 1.) — másrészt az idea megjelenését nem kellett volna egynek vennie elterjedésével és megvalósulásával, sem pedig egyes ellenzéki, üldözött theológusoknál való felmerülését azzal, hogy az «egész magyarság kincsévé lett». Mályusz ezen szűkkörű apparátusának kibővítésével lényegesen más eredmények fognak előállani. Az, hogy az új szellem Tolnai Dali Jánosék 1638-i londoni ligájával mindjárt bevonult volna hozzánk, ezt az egyetlen kútfő, Zoványi sem mondja, aki ép ellenkezőleg józan realizmussal jegyzi meg az itthon felháborodó orthodox reformátusokra, hogy ha ismerték volna a liga tartalmát, talán «nem háborodnak fel annyira, hiszen egy kis pietista
