Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
SCHEEBEN 171 lemzi, hogy folyton új szempontokkal tud közelíteni a régi valóságokhoz, folyton új szikrákat tud csiholni az ősi igazság kősziklájából, s végül is meg tudja találni azokat a láthatatlan titkos aranyszálakat, melyek a természetfölötti igazságokat kozmoszba fűzik, hasonlíthatatlanul szebb, tagoltabb, gazdagabb kozmoszba, mint amilyen testi szemünk és bölcselő elménk elé tárul. Scheeben mindezekkel a tehetségekkel ritka arányokban rendelkezik. Sőt rendelkezik velük olyan sajátos akcentusban, hogy külön hely jár ki neki a Tridentinum utáni hittudósok között, melyet jellegzetesen organikus fölfogásnak és rendszernek lehet nevezni. A hit világát t. i. élő világnak nemcsak vallja, hanem a tudományos tárgyalásban annak is vállalja. Ám az élő valóságot nem lehet fogalmakkal egyszerűen kimeríteni. Hiszen az élet folyton fakadó, hullámzó, vibráló, belülről kifelé gomolygó, s ebben az áramlásban folyton formáló és formálódó valóság ; a fogalmak pedig ennek a folyton áramló-fakadó valóságnak csak sztatikái metszeteit, mintegy pillanatfölvételeit adják. Ezt a valóságot tudományosan csak egy sajátságos differenciális eljárás tudja megközelíteni, hasonlatos ahhoz, amellyel Leibniz és Newton a differenciálhányados bevezetése által tudományosan meg tudtak birkózni a fizikai folyamatok folytonosságával. Scheeben ilyen módszert teremtett meg és kezelt mesteri biztonsággal. Ezt főként ott lehet tiszta kiadásban tanulmányozni, hol a hittudományos múltnak, főként a teológiai iskoláknak sokszor látszólag egymással szembeforduló és egymásra torlódó sodrába állítja a dogmatikai igazságot. Ilyenkor rendkívül biztos anatómiával kiboncolja a történeti és irodalmi szövedékből a forrásjellegű alapeszméket; megint mesteri mikrotomiával, szinte szédítően finom különböztetésekkel, szembesítésekkel, közelítésekkel fölszeleteli a dogmától való distanciájukat, azután az így hajlékonnyá tett theologumenon-okat a kinyilatkoztatott titok pólusainak feszülési mezejébe állítja, sarkítja, úgyhogy az idegen elemek maguktól kiválnak, a kato- likum pedig szinte a logika gravitációjával a dogma pólusai körül helyezkedik el : a látszó ellentét, a dogmatörténeti, exegetikai vagy spekulatív nehézség a dogma élő gazdagságának harmadik dimenziójába oldódik föl. Ezt az organikus, finoman mérlegelő, a legnemesebb értelemben egyeztető tárgyalást némileg hasonló programmszerűséggel, bár távolról sem hasonló szellemi energiával párosultan, az előttem ismeretes nagy hittudósok közül csak Bonaventura űzi. De remekel Scheebennek sajátos spekulatív tehetsége ott is, ahol új vonatkozásokat kell meglátni a kinyilatkoztatás kozmoszának egymástól legtávolabbeső és látszólag legidegenebb pontjai között is. Itt aztán magaslatokra vezet — olykor merész teológiai különvélemények magaslataira is ; de a katolikum talaja még pillanatra sem indul meg lába alatt — s onnan olyan grandiózus kilátásokat nyújt a hittitkok világába, hogy egyik ámulatból, egyik lelkesedésből a másikba esik, aki reábízta magát. Persze Scheeben olyan vezető, aki maga nem kímél fáradságot, mikor magasságok eléréséről, mélységek kiméréséről, új utak nyitásáról van szó ; de adeptusát sem kíméli ; a nehezebb írók közé tartozik, leginkább legéretteb művében, a Dogmatikában. Ez a nagyság van olyan, hogy megbírja a történelmi nagy kérdés
