Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Kühár Flóris: A mai vallástörténet fő irányai és módszerei (II.)
SZEMLE: Alapvető hittan. (Folytatás.) A szentírási sugalmazás állandóan foglalkoztatja a tudósokat. Eltekintve a teljes apologetikai munkák idevonatkozó részétől (pl. Ae. Dorsch: De inspiratione Scripturae, apologetikájának III. kötete), igen beható kutatásokról számolhatunk be. Már második kiadásban jelent meg P. Hildebrand Hoepfl műve a «Tractatus de inspiratione sacrae Scripturae et compendium Hermeneuticae biblicae catholicae». (Arte Sacra: Roma, 1929.) Konzervatív álláspont és világos vonal- vezetés jellemzi. Feltűnő, hogy az inspiratio lényegét csak a vatikáni zsinat előterjesztéséből, Szent Tamásból és XIII. Leó pápa megnyilatkozásaiból igazolja. A könyv rövidebb része foglalkozik a sugalmazással (312-ből 91. lapon). A szentírónál csak olyan függést ismer el, amely a kinyilatkoztatás forrásaiból kétségtelenül igazolható (minimalista). Eszerint — a nem tomista teológusok által védett — álláspont szerint, Isten valami úton-módon, akár közvetlen ráhatással, akár enélkül valami külön, de csalhatatlanul célhoz vezető gondoskodással arra indítja a szentírót, hogy a könyvet azzal a tartalommal leírja, amelyet az Isten akar. Tehát nem szükséges, hogy a szentíró az általa közölt igazságok abszolút helyességének tudatával bírjon ; a természetes erő elégséges külön hozzájárulás nélkül is ahhoz, hogy a szentíró az Isten akarta tartalomnak megfelelő formát adjon és azt leírja ; a szerkesztőnek nem kell inspiráltnak lennie ; a szavakra vonatkozólag Istennek nincs közvetlen fizikai befolyása, hanem csak közvetett, mert a közlendő tartalommal meghatározza a szavakat is. — H. Lusseau : «Essai sur la Nature de l’Inspiration Scripturaire» (Geuthner : Paris, 1930) -jében Franzelinnel indul el s az inspiratio lényegének meghatározásához a skolasztikusok causalitas physica instrumentális fogalmát veszi igénybe. A hagiografus szellemi képességeit Isten eszközként használja fel. A fizikai ráhatás által értelme nagyobb világosságot és erőt nyer az írandó dolgok kialakítására, megítélésére (az isteni megvilágításban meg van győződve állításainak abszolút helyességéről) : «principalis auctor ss. librorum Deus sensu proprio dici non posset, nisi principaliter — utique proprie loquendo — illos efficeret actus, quibus homo naturaliter agens auctor libri constituitur». Ezért a szentíró a leírásban és szerkesztésben is Isten eszköze, a fantázia, mely a szóképeket kiválasztja és az alsóbbrendű tehetségek is eszközök. Ebből következik a verbalis inspiratio is, mert az Isten fizikai hatékonysága minden emberi sajátosság érintése nélkül kiterjed a szavak és a szerkezet kiválasztására is. Ez a magyarázat teljes egészében megáll, mert a causa principalis-szal
