Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Schütz Antal: A hittudomány jelen fázisa és föladatai (I.)
A HITTUDOMÁNY JELEN FÁZISA ÉS FÖLADATAI 9 Avilai Sz. Terézben és Keresztes Sz. Jánosban kivirágzó újkori spanyol misztikára kell gondolni ! Mikor a hit szempontjai és érdekei állnak az egyesnek és a közösségnek érdeklődési középpontjában, a hittudomány is folyton új és termékenyítő föladatok elé van állítva. Az apostoli föladataiért buzgó Egyház tőle vár fegyvert és szerszámot hitetlenek és eretnekek ellen ; a hívő tőle akar indításokat és irányítást mélyebb imádságos és értést kereső lelkiélete számára. S a teológiában, épen mert az Egyháznak vérbeli gyermeke, mindig él az evangéliumi családatya lelkülete : nem viszi rá a lelke, hogy követ adjon annak, aki kenyeret kér tőle ; sőt folyton arra érez indítást és erőt, hogy a tudományos és gyakorlati nehézségek köveit is kenyérré varázsolja. Nagy föladatok és nagy bizalmak mindig nagy teljesítményekre sarkalnak, s virágkorszakaiban a hittudomány mindig ennek a bizalomnak és megbecsülésnek az áldása alatt áll. így a viruló egyházi élet megbecsülés, érdeklődés, megfelelő szociális gondoskodás formájában a hittudomány számára megteremti azt a magasabb hőfokú légkört, mely nélkül a finomabb organizmusok nem tudnak virágba borulni. Az intenzív egyházi élet mindig megbecsüli a hittudományt mint a magisteriumnak választott eszközét. Ennek a hivatalos megbecsülésnek nagyszerű szimbóluma az a gesztus, mellyel a trentói atyák az írás és a Corpus Iuris Canonici mellé a zsinat asztalára tették Szent Tamás Summáját. S éppen ennek a zsinatnak ma a forrásaiban is teljesebben hozzáférhető története tud beszélni arról az előkelő szerepről, melyet a tanító egyház a teológiának és a teológusoknak juttatott legünnepélyesebb ténykedésében. Lehetetlen is, hogy az Egyház a hittudományban is meg ne becsülje azt a Logost, ki a katolikumnak forrása, sajátos tartalma, jellege és ereje. A virágkorokban azonban ez az elvi megbecsülés külön bensőséget, melegséget, szinte személyes jelleget ölt és így új serkentő és termékenyítő erőket szabadít föl a teológusokban. Amiről itt szó van, azt mondja el megint egy szimbolikus jelentőségű eset. Mikor Lanfranc 1070-ben a canterbury-i érsekek ősi szokása szerint Rómába ment a palliumért, s megjelent II. Sándor előtt, a pápa fölkelt trónjáról, megölelte, megcsókolta és azt mondta : Ez tiszteletem Lanfranc, a tudós iránt ; most már tedd meg, amivel a canterbury-i érsek tartozik az Egyház fejének. Ezek az idők azok, mikor szokásmondás : Ha találsz valahol valamit Atanáz írásaiból, és nincs papírod, írd ruhádra ; és amikor
