Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Artner Edgár: A római katakombakutatás mai állása
ÓSZÖVETSÉGI SZENTÍRÁSTUDOMÁNY 79 ingatni törekszik. Junker vállalt feladata elé két oldalról torlódnak nehézségek : a teológia és a pedagógia részéről. Még abban az esetben is, ha a szerző meggyőzött volna minket felfogásának teológiai helyességéről, joggal kérdezhetjük, hogy az általa felkínált, fejlett kritikai érzéket feltételező magyarázattal sikerül-e lelki zökkenő nélkül bevezetni a serdülő ifjúságot a bibliai őstörténet nagyszerű mélységeibe? — Igaz Junkernek az a megállapítása, hogy a sugalmazás mibenlétét az Egyház nem definiálta. Lényegben egyetértünk a szerző szentírásmagyarázási elveivel is. Joggal követelhetjük az «a priori» mellé az «a posteriori»-t, vagyis azt, hogy úgy kell vennünk a Szentírást, nevezetesen az Ószövetséget, mint ahogyan az reánk maradt. Mindig az a fontos, mit a szent szerző akart mondani, mert ugyanezt akarta általa közvetíteni a sugalmazó Szentlélek is. Bizonyos restrikciók mellett különbséget tehetünk szentírási mondás (Aussage) és szentírási tan (Lehre) között is. Az a mód azonban, ahogyan a kettő között fennálló különbséget magyarázza a szerző, félreértésre adhat alkalmat és csuszamlós talajra vezethet. Jobban tette volna, ha kitartott volna a Providentissimus Deus és a Spiritus Paraclitus terminológiája mellett és a szentírási mondás (Aussage) elfogadásának lehetőségét kimondottan a természettudományi kérdésekre alkalmazta volna, a történetiekre csak abban az esetben, ha kifejezett vagy elhallgatott idézésről (citatio explicita, implicita) van szó. Különböző műfajokkal (amilyenek pl. a régi történet, a népies elbeszélés, az épületes olvasmány) operálni, veszedelmes vállalkozás. Ez kitűnik mindjárt akkor, amikor a bibliai őstörténet egyes elemeinek magyarázásába kap a szerző, aki különben maga is érzi vállalt feladatának nehézségeit. Számol is vele, hogy találkoznak olyanok, kik merész útján követni nem fogják. Az aggályos lelkületűek, akik a szent szöveg kritikai kezelésétől a Szentírás dogmatikai tartalmát féltik, könyvecskéje végén így felel a szerző : 1. Móz. I. könyve első 3 fejezetének magyarázásáról hozott ismeretes döntésében maga a pápai Biblia-bizottság is megengedi, hogy nem kell minden egyes kifejezést első és szembeszökő értelemben venni ; 2. a túlzott aggályoskodás tulajdonképpen ama régi protestáns felfogásból ered, mely azt tartotta, hogy a Szentírás a hit egyedüli forrása és mint ilyen, önönmagát magyarázza ; csalatkozhatat- lan tanítói hivatalra nincs szükség. Ne féljünk. Krisztus Egyháza résen áll és alapítójától kapott erejénél fogva az esetleg kisiklani készülő szentírásmagyarázási mindig képes lesz a helyes útra visszaterelni. H. Schmidt: Die Erzählung von Paradies und Sündenfall. (Sammlung gemeinverständlicher Vorträge und Schriften aus dem Gebiet der Theologie und Religionsgeschichte. 154.) Tübingen, 1931. Mohr. 1.80 M. — A könyvecske nagyjában ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, mint Junkeré, csakhogy a prot. teológia nézőpontjából. Elvétve akad még ma is prot. hittudós, aki mint Emil Brunner örül, hogy ama nagy asztalnál ülhet, melynek fejénél Pál oktatja Ágostont, a reformátorokat, Pascalt stb. (53. o.) Brunner Szent Pál szemével nézi a bibliai őstörténetet. De nem így a prot. többség. Gressmann pl. nem a kinyilatkoztatott igazságot keresi a Szentírásban.-Szerinte a szentírásmagyarázás
