Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Schütz Antal: A hittudomány jelen fázisa és föladatai (II.)
A HITTUDOMÁNY JELEN FÁZISA ÉS FÖLADATAI 101 között titokzatos összefüggés van, ezért lehet imádságos, alázatos, nagy föladatokat ölelő szent vágyakozással kérni Istentől a Krisztusban nagyokat. A hittudomány pedig gondoskodhatik arról, hogy a múlt nagyjainak élő megbecsülésével segítsen megteremteni azt a légkört, melyben ki tud fejlődni, ami igazi nagyságra van hivatva. Maga a kormányzó egyház adja erre a biztos útmutatást. A messze előre tekintő XIII. Leo kicsinyes aggodalmaskodásokkal szemben megtette Newman-t, a 19. század egyik legnagyobb szellemét első bíborosának, és azután is következetesen «mon cardinale»-nek nevezte. Azután a zseniális Szent Tamást megtette a katolikus tudomány mentorának és példaképének — pedig őt tudvalevőleg nagysága nem óvta meg kortársak kicsinyes gáncsvetéseitől. Ami éppen Szent Tamást illeti, a hittudománynak ma vele szemben természetesen első föladata őt megérteni. Sok történt e téren 1880 óta ; de még több a teendő, különösen a «historico- literalis interpretatio» irányában. Pedig ez csak az első lépés. Utána következik az ő nagysága «noeud de vie»-jének, szelleme fakadó pontjának megtalálása, hogy aztán hozzá lehessen fogni a tulajdonképpeni föladathoz : Megtenni azt, amit Szent Tamás tenne, ha ma élne (XIII. Leo Ollé-Laprune-höz). S ugyanezt meg kell tenni a teológiai múlt más nagyjaival. Meg kell továbbá teremteni egy consensus theologorum-ot arra nézve : a hittudomány történetén végig kik azok a nagyok, kiknek szelleméből elsősorban kell meríteni a virágzás csillaga alatt dolgozó teológusoknak. A már említett Przywara, úgy gondolom, joggal állítja itt egy sorba Szent Ágostont, Szent Tamást és Newman-t. B. Most a teológiai virágkorok főjellemzékeihez kell mérnünk a hittudomány mai állását és föladatait. 1. A formai jelleg tekintetében meg lehet állapítani, hogy ma a hittudomány gyökeresen legyőzte azt a metodikai bizonytalanságot, mely egészen a 19. század második feléig elhomályosította sokaknál a hittudomány formai elvét, a Szent Tamás-féle «ens divinum revelabile»-t, és a német teológiát Hermessel racionalizmus, a tübingeni iskolában mérsékelt tradicionalizmus felé terelte, a román országokban pedig a fideizmust és végül a modernizmust szülte. Ma már arról van szó, hogy ennek az elvnek tudományos következményeit levonjuk a teológia egész területén. Ma elérkezett az ideje, hogy ennek a szabatosan megragadott formai elvnek irányítása mellett a 13. és 17. századi nagy teoló
