Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Biemer, Günter: Newman hagyományteológiájának "alanyi" szempontjáról
Newman hagyományteológiájának „alanyi" szempontjáról GÜNTER BIEMER Newman számára azonban a vallásosság dogmatikus karaktere is alapvető. Az 1816-os „belső megtérésének” sem csupán egzisztenciális következményei voltak, hiszen a fiatalember egy konkrét hitvallás igézetébe került, és a megismert dogmatikus igazság befogadása által formálódott az értelme.10 1818-ban Newman hallotta Edward Hawkins (1789— 1882) „tekintély nélküli (unauthoritative) hagyományról” szóló prédikációját, bár annak a kereszténység dogmatikus és doktrinális karakterére vonatkozó következményeit teljességgel még nem mérte fel. 1822 és 1825 között azonban, Hawkins szövegének olvasása során, felfigyelt arra, hogy a Szentírásnak „nem szándéka, hogy tanítást adjon, hanem csak az, hogy igazolásként szolgáljon”. Ugyanakkor a keresztény tanítás átadása és elsajátítása feltételezi a hagyományt: „az egyházi összegzéseket, a katekizmusokat és a hitvallásokat [...]. Miután az érdeklődő elsajátította belőlük a kereszténység tanítását, a Szentírás által szerezhet róluk bizonyosságot.”11 Apológiájában Newman ezt az új felismerését a következőképpen összegzi: „Ez a látásmód [...], amely következményeit tekintve oly gyümölcsöző, tágas szellemi térségeket nyitott meg előttem.”12 13 Megértette tehát, hogy a keresztény hit nem csupán a Bibliára alapozódik; és tudatosult benne, hogy az anglikán bibhatársulati tagsága már nem jelent szellemi otthont számára. 2. „ÉLŐ HAGYOMÁNY” A PATRISZTIKUS KORBAN Newman Arians of the Fourth Century (Ariánusok a negyedik században) című könyve az egyházatyákat tanulmányozó munkásságának egyik gyümölcse. Ennek írása során rendkívüli tájékozottságra tett szert a patrisztikus kor egyháztörténeti kérdéseire vontako- zóan: részletes ismereteket szerzett a korabeli hitéletről és katekézisről, a kor keresztény gondolkodásáról és apologetikájáról. Alaposan tanulmányozta az apostoli hagyományt, és felismerte, hogy az egyház életének első időszakában a katekumenátus volt a kinyilatkoztatott hagyomány közvetítésének fő eszköze. Newman beazonosította a statikus és a dinamikus hagyományfogalom közti különbségtétel történeti gyökereit. Innen ered az egész életét végigkísérő „tanúságtételre” helyezett hangsúly, amely mind az egyes keresztények, mind a laikusok egyháziam szerepének megértéséhez nélkülözhetetlen kulcsgondolat. Az alexandriai egyházban a katekézis olyan „bevezető tanulmánynak” számított, amely „a hit megalapozását” szolgálta, amely elvezette a beavatandót „a természetes vallásosság egyszerű elveitől a sajátosan evangéliumi tanításig”, illetve a „morális igazságoktól a keresztény misztériumokig”. A katekumeneknek „megtanították a Miatyánkox.", és „átadták nekik a FHtvallást”A A IV. századi Jeruzsálemben a katekézis legfontosabb témái a bűnbánat, a megbocsátás és a jócselekedetek kérdéskörei, valamint a keresztség természete és jelentősége, és a lélek halhatatlanságáról szóló tanítás voltak. Az újonnan megkereszteltek számára idővel világossá vált, hogy a keresztény élet nem korlátozható pusztán bizonyos tanításokra és szokásokra, hanem valójában „mély filozófiát” közvetít.14 10 Vö. Apologia Pro Vita Sua, 68—69. 11 Ibid. 9; vö. Lk 1,4. A katekézis funkciójának bibliai meghatározása ugyanazzal a szerkezettel rendelkezik: „hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyekre tanítottak” (Letters and Diaries of Cardinal Newman, II, 236; Parochial and Plain Sermons, I, 27). 12 Apologia Pro Vita Sua, 76—77 (ford. jav.). 13 Ibid. 44. f. 14 Ibid. 43. TEOLÓGI, 3
