Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Vincze Krisztián: Ember-, egyház- és jövőkép Eugen Biser teológus és vallásfilozófus írásaiban
Ember-, egyház- és jövőkép Eugen Bíser teológus és vallásfilozófus írásaiban VINCZE KRISZTIÁN Szintén a II. Vatikáni Zsinatból kibontakozó impulzusuk egyike az egyházat jellemző dialogikus, kommunikációs magatartás, amely szemben áll a korábbi modellel, amely szerint csakis a hierarchia csúcsának volt mondanivalója, s az egyház népének minden tevékenysége így kimerült az engedelmes odafigyelésben. Maga Pál apostol is úgy írta meg a leveleit, hogy azokból egyértelműen kitűnik a beszédpartnerek, a konkrét közösségek szólásjoga. Tehát az egyház tudatában kell, hogy7 legyen, hogy a hívek részéről természetes módon jelenik meg a visszhang, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyház kommunikációja nem abból áll, hogy a hierarchia beszél, a nép pedig hallgat és elfogad, hanem azt jelenti, hogy tanítói tevékenységének visszhangját tudomásul veszi, és beépíti az istenmegértés, a kinyilatkoztatás megértésének folyamatába. Végül harmadsorban a tekintélyelvűségben is változás állt be. Korábban úgy mutatkozott meg az egyházi tekintély, mint az isteni hatalomból eredeztetett, amelynek feladata az evilági reprezentáció, s mellyel szemben a feltétlen engedelmességgel kellett válaszolnia az egyház népének. Amikor Krisztus azt mondja, hogy „barátaimnak nevezlek titeket, és nem szolgáknak” (Jn 15,15), akkor ezen kijelentés magában hordja azt is, hogy az isteni autoritás elsősorban nem hatalmi pozícióként tűnik fel előttünk, hanem maga is hermeneutikai, így az egyházi tekintély lényege abban áll, hogy az ember számára a legszükségesebb és legsegítőkészebb mondanivalót hordja magában.27 Az egyházi tekintély így nem abból fakad, hogy az egyház mint uralkodó értelmezi magát, hanem abból, hogy tanítóként jelöli meg hivatását, aki a hitmegértésben jár elöl. Az autoritás pedig annak jár, akinek több mondanivalója van. 3.3. A misztika szerepe az egyház jövőjében Karl Rahner nyomán gyakran idézik, hogy „a jövő vallásos embere misztikus lesz, aki megtapasztalt valamit, vagy egyáltalán nem lesz”.28 Ehhez fűződőén Biser szerint korunkról elmondható, hogy minden krízismomentum ellenére a kereszténység, a keresztény örömhír dialogikusan zajló bensővé tétele történik napjainkban is. Ennek a bensővé tételnek azonban az a jellemzője, hogy a tradicionális engedelmesség koncepciója helyett az egyház tagjai, a hívők hitük tartalmának új módon kerülnek tudatába, és egészen új módon lesznek rá tekintettel. A hit új interpretációja elsősorban a misztériumok élmény- és tapasztalatértékére épülhet. Százötven évvel ezelőtt a hitre megnyíló ember követelése a következő volt: Mutass fel bizonyítékokat, sorolj fel meggyőző éweket, s akkor hinni fogok! Ilyen esetekben következtek a teológia, leginkább a fundamentális teológia oldaláról az érvek és bizonyosságok, hogy e felkérésnek eleget tegyenek, s egy hitre nyitott embert tényleg elvezessenek a hit aktusára. Ennek egyenesen egy formalizált sémája alakult ki, amelyet három részre osztottak fel.29 Első lépésben került sor az ún. demonstratio religiosára, amelyben amellett érvelt a fundamentális teológia, hogy Isten létezik, létének elfogadása észérvek mentén megtörténhet. Második lépésben került sor a demonstratio christianára, amelyben azt próbálták bizonyítani, hogy a létező Isten kinyilatkoztatta magát, továbbá egybeesik a keresztények Istenével, akit Jézus Krisztus jelenített meg istenember mivoltában, s akinek isteni mivoltát egyértelműen támasztják alá a csodák és a beteljesült próféciák. Végezetül a demonstratio ecclesiastica jelentette az utolsó lépést, 27 BiSER, E., Die glaubensgeschichtliche Wende. Eine theologische Positionsbestimmung, 38-39. 28 Rahner, K., Schriften zur Theologie VII, Einsiedeln 1966, 13. 29 BlSER, E., Glaubensprognose. Orientierung in postsäkularistischer Zeit, 243-245. 227
