Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Dulles, Avery S. J.: A hitaktus kognitív dimenziója
AVERY DULLES, S.J. A hitaktus kognitív dimenziója nem kényszerítő erejű, de elegendő alapot ad az értelem számára a racionális és szabad beleegyezéshez, amikor a hit aktusára nyitott ember már szinte váija, hogy Isten megváltó kinyilatkoztatásában részesülhessen. A hitaktus kognitív dimenziójának tárgyalása tehát meglehetősen összetett feladat. A hit elméleti tárgyalásának egyes szempontjai a filozófiai teológiához tartoznak, más szempontok a történeti éberséghez kapcsolódnak, míg ismét más szempontok már sajátosan a vallási episztemológia (religious epistemology) területéhez tartoznak. E három szempont együttese, az istenkereső embernek a tapasztalataival és világlátásával együtt elégséges lehet ahhoz, hogy egy éppen hitre jutott keresztény esetében a hitaktus szabad beleegyezésének bizonyos racionális megalapozottságáról beszélhessünk.8 A puszta logikai következtetés még nem egyenlő a hitben való személyes elköteleződéssel. A kereső ember szabad beleegyezése pedig több oldalról is ki van téve bizonytalanságoknak. Például aggodalomra adhat okot azon eshetőség, hogy a mérlegelés folyamatába hiba csúszhatott, így végül helytelen lehet a következtetés. Másrészt esetleg új tények napvilágra kerülésével is számolni kell, amelyek adott esetben felboríthatják a korábban még érvényesnek tűnő gondolatmenetet. Még egy ideális helyzetet feltételezve is le kell szögeznünk, hogy pusztán logikai úton soha nem juthatunk el a teológiai értelemben vett hitaktust megalapozó bizonyossághoz. Elemzésünknek ezen pontján már teológiai horizonton is meg kell vizsgálnunk a helyzetet. A TEOLÓGIAI HORIZONT Elemzésünk mindezidáig csak burkoltan vette figyelembe Isten szerepét abban a folyamatban, amely által a jelenléte és a tevékenysége felismerhetővé válik. Ugyanakkor, ez a teológiai dimenzió a folyamat megértésében központi jelentőségű. Nem beszélhetünk hiteles megtérésről, ha a megtérőt elszigetelt cselekvőnek tekintjük. A hit bármilyen tárgyalása legalább két interaktív cselekvőt feltételez: Istent és az őt kereső embert. (Az egyszerűség kedvéért vonatkoztassunk most el a vallási közösség amúgy igen jelentős szerepétől, amelyről például a hagyomány vallásfilozófiája és teológiája ad számot.9) Ahogyan az ember keresi Istent, Isten is keresi őt, és felébreszti benne a hit képességét. A megtérés megfelelő tárgyalásának segítségül kell hívnia — az empirikusan megragadható hatásokon kívül — a kinyilatkoztatás adatait is. A hitre vezető folyamatban Isten kétféle módon cselekszik. Egyrészt, kívülről közelít az emberhez, tanúságot téve Önmagáról a természet és a történelmi események által. Például prófétáknak és apostoloknak adott ihletet, hogy hirdessék az isteni üzenetet a Szentlélek támogatásával. Másrészt azonban a tanúságtétel csak azokban hatékony, akik a teológia nyelvén „a Szentlélek belső támogatását is megkapják”. (I. Vatikáni Zsinat, DS 3009) „A keresztről szóló igehirdetés”, Szt. Pál tanítása szerint, „azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje.” (lKor 1,18.) A Szentlélek belső működése egyfajta egzisztenciális vonzódást, kognitív 8 Az apologetika küldetése módszeresebben körüljárni a kérdést, hogy elviekben is helyes döntésről van-e szó: olyan racionális ítéletről, amely megfelelő érveket tudhat maga mögött arra vonatkozóan, hogy a kereszténység igaz vallás. 9 Vö. Yves MJ. CoNGAR, Az Egyház éiő hagyománya, L’Harmattan - Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest 2015. 168
