Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Erdő Péter: A hívők nyelvének ismerete mint a plébánosi kinevezés feltétele - Az egyházfegyelem fejlődése III. Ince korától a Trentói Zsinatig
ERDŐ PÉTER A hívők nyelvének Ismerete mint a plébánosi kinevezés feltétele tevékenységet kíván. Kijelenti továbbá, hogy a szabály alkalmazása során lelkipásztori gondozással járó javadalomnak azt kell tekinteni, amely a gyóntatásra vonatkozó lelki hatalommal jár. Ennek gyakorlásához ugyanis szükséges a kölcsönös megértés, vagyis a nyelv ismerete.118 További kérdésként merült fel, hogy csak az édesanya nyelvének tudását lehet-e vélelmezni, vagy az apáét is, főként olyan esetekben, mikor ajelölt a későbbiekben mindkét nyelvet beszélte. Gómez válasza megfelelt a Rota egy akkoriban hozott döntésének. Szerinte a nyelv jelenlegi ismerete megalapozza annak vélelmét, hogy az illető személy azt már korábban is tudta, mert egy nyelv elsajátítása sok időbe kerül. Ebben az összefüggésben a szerző személyes megjegyzést is tesz: ő maga, mint „utolsó mindenki közül” igen jól tudja nem csupán anyai őseinek nyelvét, a spanyolt, hanem apai felmenőinek nyelvét, a valenciait is, továbbá jártas az olaszban és a latinban.119 Ugyanennek a regulának a kapcsán Gómez hozzáfűzi a mondottakhoz, hogy a plébánosnak a nép „természetes” nyelvén kívül a latint is tudnia kell, mert e nélkül nem lehet meg a hivatalához szükséges tudása.120 6.3. Pierre Rebuffi Pierre Rebuffi jelentős világi tisztségeket is viselő, több francia egyetemen, majd Párizsban oktató professzor, a plébános szükséges nyelvtudására vonatkozó kancelláriai szabályt 20. regulaként tárgyalja, hiszen kommentárja a Regulae Cancellariae III. Pál pápa által kiadott változatát veszi alapul.121 Az első figyelemreméltó sajátossága, hogy nem a hívek nyelvének ismeretét tekinti az előírásban szabott követelménynek, hanem az ország nyelvének tudását122. Hangsúlyozza, hogy ez alól az érvényességi feltétel alól még a pápai levelek sem tehetnek kivételt, még akkor sem, ha bennük a „kifejezetten említettnek tekintve” {pro expressis habentes) formulával meghozott kegyintézkedésről van szó.123 Ennek alátámasztására utal a saját magyarázatára, melyet a francia konkordátumhoz124 fűzött. 118 Uo. q. 11 n. 5: ed. (Romae) 1540, föl. 64v („Dicitur ergo beneficium curatum, quoad propositum istius regulae, illud, quod habet potestatem fori poenitentialis, ad quod exercendum requiritur mutua et reciproca intelli- gentia sermonum, sive idiomatis illius loci”). Más magyarázók - így Giovanni Stafileo (1472—1528) - azt is hangsúlyozzák, hogy a gyóntatói fórumra szóló hatalom önmagában nem elegendő ahhoz, hogy egy javadalmat lelkipásztori gondozással járónak lehessen minősíteni; vő. Staphileus, I., Tractatus de gratiis expectativis ac aliis litteris Gratiae et Iustitiae, Venedis 1590, fol. 46v („Patet igitur ex premissis beneficium dici curatum quando habet certam parrochiam seu aliquando habuit cum potestate fori penitendalis ... Ex quo datur intelligi quod non sufficit potestas fori penitendalis siue certa parrochia ad hoc ut quis dicatur curatus, alias quilibet sacerdos ex quo habet potestatem ligandi et soluendi diceretur curatus quod esset absurdum”). 119 Gómez, Commentaria Reg. De idiomate, q. 13 n. 4: ed. (Romae) 1540, fol. 65v („Nam et ego omnium hominum postremus, non solum linguam maternorum avorum Castellanam, sed etiam paternorum Valentianam, aequa eruditione percaleo, linguae etiam Italae et Latinae non ignarus: quae quidem linguarum disciplina de praesenti apparens, de necessitate praesumi debet, tractum praeterito habuisse”). 120 Uo. q. 15 n. 1: ed. (Romae) 1540, fol. 66r („Concludendum igitur est, in rectore duplicem linguam necessariam esse, unam vernaculam, seu popularem, quam ista regula requirit, aliam latinam, ut quid populo loqui debeat, intelligat”). 121 Vö. Göller (1906) 260. 122 Rebuffus, Praxis Reg. 20, glossa I: ed. Romae 1595, 382 („qui non loquitur aut non intelligit idioma patriae”). Vö. már VIII. Ince 19. regulájának summariumát; lásd fent 81. jegyz. 123 Uo. 124 Az 1516-os konkordátum kiadása: Mercati, A., Raccolta di Concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e le Autoritä Civili, Typ. Pol. Vat., Roma 1919, 233-251. 158
