Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Biemer, Günter: Newman hagyományteológiájának "alanyi" szempontjáról
GÜNTER BEMER Newman hagyományteológiájának „alanyi” szempontjáról az apostolok megismerhették”.86 Newman hagyománymodelljét „szinergikusnak” nevezhetjük, mivel szennte az üdvtörténet folyamatában, az emberi elmében végbemenő folyamatok az isteni eredetű intuícióval és spontán belátásokkal egységben jelentkeznek. Míg azonban az isteni sugalmazás (inspiratio) a Szentírás kinyilatkoztatott természetét garantálja, ez utóbbi megvilágosító erő csupán arról szolgáltat bizonyosságot az egyház tanítóhivatala számára, hogy egy adott tanításelem a kinyilatkoztatás része. Manning Terjedelmes lenne Henry Edward Manningnek a hagyományról, mint a hit forrásáról szóló elméletét a maga komplexitásában bemutatni. Ennek az elméletnek a középpontjában az a meggyőződés áll, hogy a tanítás hibátlansága és az egyház tévedhetetlensége szinte kizárólagosan a pápához fűződő hierarchikus kapcsolatra alapozódik. Manning szerint a római pápa tévedhetetlensége nem csupán ritka, különleges és sürgető pillanatokban szerepet játszó ajándék, amelynek célja a szorosabb péten szolgálatnak és az egyház egységének a támogatása, hanem ennél tágabb kiterjedésű valóság. E felfogás szerint a pápa olyan forrás, amelyből a „tévedhetetlenség” szétáramlik a püspökökre és az egyház egészére; így a pápa a tévedhetetlenség kizárólagos közvetítője Jézus Knsztus és az egyház között, a Szentlélek támogatásával. Manning egy lelkipásztori levelében olvashatjuk: „Apostolai fejének O [Jézus Krisztus] a Szentlélek által átadta minden átruházható kiváltságát, így földi helyettesévé tette őt. Az apostolok számára Péter lett a fő és az irányító, a tanítás és a joghatóság forrása. [...] Az egyház szervezete a fő teljességéből bontakozott ki, amelynek kiváltságai - a szilárdság, az állandóság és a hibátlan- ság — a hozzá tartozó test adottságaivá váltak. Ám ezek eredetileg Péterben lakoztak, mielőtt az egyháznak átadattak volna, és mielőtt az egyház alakot öltött volna.”87 Manning felfogása hierarchikus logikára épül: az Egyház tévedhetetlenségének ajándéka „először a főben, a pápában található, aztán a vele egységben lévő Püspöki Kollégiumban [...]. Nyilvánvaló, hogy e földi és látható közvetítés nélkül elérhetetlen az Egyház számára a tévedhetetlen, mennybéli Forrás.”88 James Pereiro hívja fel a figyelmünket Manning azon elméletére, amely szerint a pápa egyedül, az Egyház nélkül is hozhat döntéseket: „az Egyház fejének kijelentései és bírálatai a püspökök egyetértése nélkül is tévedhetetlenek”89. Manning nagyszabású hagyományteológiai elmélete egy vertikális, pápaközpontú, piramidális egyháztanba illeszkedik, ahol az Egyház egész missziója a pápától nyeri az erejét. Pontosan ezt a látásmódot fejezi ki a IX. Pluszról szóló fennmaradt anekdota is: amikor a tévedhetetlenségi dogma előkészítésekor megkérdezték tőle, hogy7 van-e az Egyház hagyományában bármi olyan elem, ami a pápai tévedhetetlenség defi86 Ibid. 596. 87 The Centenary of Saint Peter and the General Council. 1867. november 8. 88 Manning, H. E., Petri Privilegium. Three pastoral letters to the clergy of the diocese, Longmans, Green and Co., London, 1871, 22—24; Th e Arians of the Fourth Century, 44 f. 87 Pereiro, J., Truth before Peace. Manning and Infallibility, Recusant History 21 (1992/2) 218—253; 246. Természetesen érdekes lenne elgondolkodnunk azon a kérdésen, hogy a pápa „az egyház nélkül” keresztény-e, és arról is, hogy Isten és az emberek között két közbenjáró van: az első Krisztus, aztán a pápa. LÓGJA 2015/1-2 14
