Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Vincze Krisztián: Miért van a rossz, ha van Isten? - A teodiceai válaszstratégiák apóriáiból Krisztus felé tekintve
VINCZE KRISZTIÁN Miért van a rossz, ha van Isten? gondolatait továbbvezetve alakult ki az a teodiceai elmélet, amely Istenről azt feltételezi, hogy a világba való bocsátkozása nyomán maga is elszenvedi a világ kibontakozásának terheit. Ennek súlyos következménye — amely természetesen ezt a német idealizmus gyökerű filozófiai spekulációt elfogadhatatlanná teszi a katolikus teológia számára —, hogy Isten egyáltalán nem mindenható, hanem maga is a szenvedés alávetettjévé válik. Ha ugyanis teret adott a világnak, akkor az abban alakuló kibontakozási folyamatoknak már nem irányítója, hanem az emberhez hasonlóan elszenvedője.20 A világ fejlődésfolyamatát látja maga előtt Pierre Teilhard de Chardin is, akinek nnsztikus világvíziójában a szenvedés úgy jelenik meg, mint a világ fejlődési folyamatainak szükséges mellékterméke. A fejlődés célja természetesen az idők végén megjelenő teljes, helyreállt egység Isten és világ között, addig azonban a rossz, a rossz különböző megnyilatkozásai úgy tekintendőek, mint a világ szükséges építőkövei. Chardin szerint a fejlődés vonala a teljes egység felé a „szűk kapu”, s közben a „tágas utat” azok a zsákutcák és azok a tovább nem fűzhető szálak alkotják, amelyek kísérőjelenségei a világegyetem „attraktorához” eljutó fejlődésnek, miközben egyben a rossznak is eredői. A világmindenség tehát az „Egyetemes Központ” felé tart, de közben a világ „tapogatózásában” kiszakíthatatlanul részeket, részleteket alkotnak a „rendetlenségből”, „sikertelenségből”, „szétesésből” származó, illetve a „növekedésbeli rossz”.21 Szent Ágoston szerint a rossz úgy is megfogalmazható ebben az összefüggésben, hogy az a jó hiánya {privatio bom), léthiány, amely természetesen a létnek a negatívuma. Ebben a világfejlődési vízióban ez arra utal konkrétan, hogy a rossz addig van jelen, amíg a kozmosz el nem én a beteljesedést. Amíg a kozmosz úton van, addig hiányosságok, hiányok, léthiányok jellemzik, s ez maga a szenvedés, ez maga a rossz. Amennyiben a rossz magyarázata a világ fejlődési folyamatinak tükrében nyer talapzatot, impulzusokat nyerhet még a kabbalisztikus irodalomban megjelenő zimzum fogalmától22 is. A kabbalisztikus elképzelések szerint a világban található rossz úgy magyarázható, hogy az összefüggésben áll Isten önmagától való elidegenedésével. A kabbalisztikus írások egyik főműve a Sohar, a Fény könyve, melyben a zimzum fogalma arra utal, hogy Isten önmagát a teremtésben korlátozza. Isten, hogy teret adhasson a világnak, összehúzódott magába, hagyta, hogy rajta kívül a semmi álljon, amelyből a világot megalkotta. Ha Isten nem húzódna vissza magába, akkor semmi más nem létezhetne rajta kívül. A zimzum azonban azt hordja magában ezen felül, hogy Isten nem mindenható, hanem függő állapotba kerül a világfolyamatoktól, sőt maguktól az emberi cselekedetektől is. 20 Hegel filozófiájában ehhez a kontextushoz kapcsolódóan másrészt teljesen átalakul az emberi morális felelősség kérdése is, hiszen Hegel szerint nem az ember engedetlensége hozza be a rosszat a világba, hanem az ember mint ember, „ő maga természetiségként rossz”, ő „maga az, aki rossz”, mert léte már eleve, szükségszerűen magával vonzza, hogy rajta keresztül a rossz beléphessen a valóságba. Hegel szerint ugyanis, mivel az ember tudat, tudattal rendelkező lény, így rajta keresztül tételeződik a rossz! Nem engedetlensége folytán vét tehát Isten ellen a Paradicsombari, hanem már keletkezésében, tudattal teremtetett lényként eleve rajta keresztül jelenik meg a rossz. Vő. Hegel, G. W. F., Vallásfilozófiai előadások, Atlantisz 2000, 272—275. Hegel elképzelései, spekulációi az ember teremtett mivoltának jóságáról, a bűnbeesésről, a jó és rossz különbségének noetikus eredeztetéséről sok szempontból összeegyeztethetetlenek a kinyilatkoztatásban megfogalmazott igazságokkal. Vö. ViNCZE, K., Hegel vallásfilozófiája és Hegel krisztusa, in Athanasiana 38, 70—84. 21 Chardin, P. T., Az emberi jelenség, Gondolat Kiadó, Budapest 1980, 379, 382. 22 Vö. Baum, W., Gott nach Auschwitz, Reflexionen zum Theodizeeproblem im Anschluss an Hans Jonas, 71—76. 118
