Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Megfontolások az államférfiúi hivatásról - katolikus szemmel
KUMINETZ GÉZA Megfontolások az államférfiúi hivatásról - katolikus szemmel Ha tehát a teológusok és filozófusok tanulmányozzák az Abszolútumot, akkor az államférfiak és a papok érvényesítik az Abszolútummal való hiteles kapcsolatot. Ezért is rokon a két hivatás. 3. AZ ÁLLAMFÉRFIÚI HIVATÁSRÓL SAJÁTOSAN 3. 1. Milyennek mutatja a hétköznapi tapasztalat a politikusokat, az államférfiakat? Az államférfi is fejlődő személyiség. Olyan, akt idővel jön rá küldetésére. Ha személyiségük és belőle fakadó viselkedésük sajátos jegyeit keressük, akkor igen nagy tarkaság tárul elénk, mert „a politikusok hajdan és ma látók és vakok; hivatottak és hívatlanok; idealisták, akiknek a fantáziától szerkesztett eszményi képeit a közönséges valóság patái széttapossák és realisták, akik szürkeségükben akkor sem tudnak a valóság fölé emelkedni, amikor magas célokat kellene kitűzniük. A politikusok között mindig voltak lágyszívűek és kegyetlenek, naivan ravaszok és rafmáltan bölcsek; olyanok, akik legalább a gyarló emben igazságosságra kiegyensúlyozott lélekkel törekszenek, s olyanok, akik hazájuk boldogságát más népek boldogtalanságának árán is kicsikarni iparkodnak. Az egyiknek egységes, önmagához hű politikai stílusa van, a másik ide-oda kapkod, önmagának minduntalan hűtlen árulója. Az egyik az elvek szilárd embere, a másik a pillanatnyi konjunktúrák gyáva szolgája. Egyesek az észnek szigorú logikai gondolatjárását követik, mások a politikai művészet finom intuíciójával dolgoznak; egyesek merő konkrét tényemberek, mások a képzelet griífmadarán repülnek, de szárnyuk csakhamar leválik, mint Ikaruszé; némelyek a felelősséget férfiasán vállalják, mások még az öngyilkosság árán is megszöknek előle. A politikai fórum embereit ma is ugyanaz a becsvág)7 és hatalomvágy7, ugyanaz a büszkeség és gőg hajtja, mint valamennyi korban; olyan féltékenységgel és irigységgel, lassú taktikával vagy hirtelen intrikával bánnak társaikkal, mint hajdan. Majd agresszívek és rohamozó inodorúak, majd csak defenzívek és óvatos önuralmat gyakorolnak; inkább gyűlölnek, mint szeretnek, mert egyik legnyersebb ösztön, a hatalomvágy, kergeti őket; okkal vagy ok nélkül hol pesszimisták, hol optimisták; egyszer az elvek szigorú erkölcsi tógájába öltöznek, máskor a számító opportunizmus mimikri-férgeivé törpülnek. Egyesek a hagyományokhoz ragaszkodó konzervatívok, mások született hagyománybontó radikálisok. Némelyeket a politikai tárgyszerelem önzetlen odaadása, másokat az egyéni önzés ösztönrendszere űzi előre. Az egyik a szó és az írás sugalmazó erejével rendelkezik, a lélek forró széljárása süvít ki belőle és magával ragad, a másik zordon fenséggel hidegen kormányoz s önkénytelenül tiszteletet és tekintélyt parancsol. Az együk a közösségbe való teljes beolvadást, maximális kollektivizmust s engedelmességet követel mindenkitől, ugyanakkor jómaga a maximális individualizmus alapján gennyező önhittséggel tartja az imperáton pálcát kezében; a másik meg a demokratikus liberalizmus fölkent papjának hiszi magát, de ahol csak teheti, feltétlen engedelmességet követelő merev autokrata. Az egyik türelemmel várja, míg az indus példaszó szerint az eperfa levele selyemmé válik, míg a másik türelmetlen mohósággal zúdítja magára a sors hatalmát. A lusta úgy nézi minden munka nélkül a közéletet, mintha ennek totemje a sült galamb lenne, a serény meg agyondolgozza magát s csakhamar elég a közért végzett odaadó munkában. Az egyik csupán jelszavas, a kor szellemétől ihletett üres demagóg, mindig önérdekét szimatoló farkasintelligencia, de folyton emelkedik; a másik a zord igazságot hirdető próféta, de mindig alulmarad. Az egyikre a siker magától rámosolyog, pedig nem keresi; a másik mindenáron lót-fut érte s mégis elbukik. Az egyik rideg és kemény, biztos járású lélek, 72
