Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája
A hit antropológiai struktúrája MARC-FRANQOIS LACAN Gondolatmenetünkben elérkeztünk az utolsó megteendő szakaszhoz: nyissuk ki a Zsidóknak írt levelet, melynek szerzőjét nem ismerjük. Ez egy olyan szöveg, amely az állhatatos hitre buzdít, és egy olyan ember áll a középpontjában, akinek kiemelkedik a közvetítő szerepe, valamint az, hogy hívő: ez az ember pedig, jól tudjátok, Jézus. Hallgassuk, mit mond nekünk a sugalmazott szerző. Amit mond nekünk a hitről, azt hiszem, nagyon eredeti, s egyben nagyon mély. 6. A ZSIDÓKNAK ÍRT LEVÉL Idáig úgy beszéltünk a hitről, hogy nem említettük meg Istent. Amiről beszéltünk, az a valóság volt, amellyel az ember szembetalálkozik. Ez a szembesülés keresést vált ki benne: az igazság keresését. Az igazság maga a valóság, amennyiben az ember megpróbál kapcsolatba lépni vele (ti. a valósággal). E keresés célja az, hogy az ember irányt szabjon életének, mégpedig olyat, amelyben képes növekedni és más személyekkel közösségben lévő személlyé válni. A másokba vetett hit aktusa elindítja a valóságos párbeszédet, melynek köszönhetően az ember képes önnön alakulását a teljes kibontakozás felé irányítani. Ez az aktus egy az emberekkel szemben meghozott emberi döntés gyümölcse. Mint közvetítő aktus, az emberek közötti közösség alapja, melynek köszönhetően személyekké válnak azok, akik egymás kölcsönös jelenlétének örvendenek. Megmaradt még a kérdés, amelyet megfogalmaztunk, de nem válaszoltunk meg: nii a valóság? Nem szűkíthetjük le azon létezők összességére, amelyekkel kapcsolatban állunk, sem a személyekére, akikkel párbeszédet folytatunk. Világmindenségünk egyetlen darabja sem, a létezők közül - melyeket megismerünk azáltal, hogy észlelünk és végiggondolunk — egyetlen egy sem, de még az összességük sem válaszol arra a kérdésünkre, hogy mi alapozza meg a valóságot. Azt a megalapozó kapcsolatot keressük, amely alapul szolgál az egész valóságnak és a mi saját valóságunknak is. Az egyetlen lehetséges kijelentés arról az alapról, amelyet keresünk, ez: ő más, az a másik, aki nem úgy másik, mint mások. Hogyan keressük azt, amit ráadásul meg sem tudunk nevezni? 6.1. A Fiú íme, elhangzik egy Szó. Valaki szól, és hozzánk szól. Ezt mondja nekünk a Zsidóknak írt levél első mondata. Ez a mondat (Zsid 1,1—2) azt, aki szól hozzánk, Istennek nevezi, ugyanakkor feltárul előttünk Istenben egy kapcsolat is, mégpedig egy Fiúval való kapcsolat: ebben a Fiúban szól hozzánk. Ezenkívül a következő mondatok (Zsid 1,5) idézik ennek az Istennek egy kijelentését, aki így nyilatkozott: „Atyja leszek.” Ez a Fiúra vonatkozik, akiben Isten beszél hozzánk. Figyeljük meg: ez az egyetlen hely, ahol a levél Isten Jézussal való kapcsolatának kifejezésére az „atya” szót használja. De ez elegendő is. Ez megmutatja számunkra, hogyan tálja fel magát Isten előttünk: Fiában tálja fel magát, és Atyaként mutatja meg magát. Isten egy élő kapcsolat, aki mint ilyen nyilatkoztatja ki magát, aki az ő élő Szavában nyilatkoztatja ki magát. Arról van szó, amit a levél kicsit később ki is emel (Zsid 4,12—13) egy olyan szakaszban, amely a logosz szóval kezdődik és azzal is zárul, s mindkét esetben „Szó” a jelentése (e szövegrész fordításai általában hibásak). íme, a szöveg: „A Szava Istennek ugyanis 215
