Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája
MARC-FRANPOIS LACAN A hit antropológiai struktúrája sek attól függően, hogy az általuk felkínált ideológiai rendszer mennyire tűnik racionálisan megalapozottnak. A mi nézőpontunk egészen más. A hit olyan aktus, amely nem a tudás rendjébe tartozik, amennyiben a tudásnak a birtoklás rendjében van a helye: a tudás szellemi gazdagodás, hatalmat ad a világ feletti rendelkezésre, és arra is, hogy másokat egy ideológia járma alá hajtsunk. A hit a személyek közötti kapcsolatok területéhez tartozik. A hit mint cselekvés által kommunikáció jön létre, tartós párbeszédre lehet lépni, amelyben keressük a megismerés számára elérhetetlen igazságot, mégpedig azért „keressük", mert az igazság megtalálása nem azt jelenti, hogy birtokoljuk, hanem azt, hogy nyitottak vagyunk rá. A hit aktusának két oldala van: a megismerésé és a bizalomé. Feltételez egy találkozást valakivel, akiben felismerjük az ő másságát, és akinek megnyílók éppen azért, mert más. A hit aktusa különféle formákat ölthet, ám amit az előbb megfogalmaztunk, az az alapvető struktúrája. Ez a struktúra már csecsemőkorban jelen van, születése után ugyanis a csecsemő felfedezi azokat, akik fogadják őt ezen a világon: köztük a szülőknek általában sajátos szerep jut. A gyermek növekedése (nemcsak fizikai fejlődése, hanem mint emberpalántáé is) azoknak az embereknek a jelenlététől függ, akik kiváltják benne ezt a „hitet”, olyan jelenlét ez, amely elválaszthatatlan azoktól a szavaktól, amelyek azt kifejezik. Minél inkább tudatossá válik a gyermekben a kapcsolat, amely összeköti szüleivel vagy életkömyezetével, annál fontosabb, hogy ez olyan viszony legyen, amelyben a hit aktusa struktúrát létrehozó szerepet játszik. Mindazonáltal nem olyan hitaktusról van szó, amelynek megszületéséhez a gyermek saját helyzetére való reflektálására lenne szükség. Az egyetlen előfeltétel egy olyan valóság felfedezése, amelynek megismerése egy olyan bizalomban történik, amelyet az a valóság ébresztett. E felfedezésben a szavaknak, majd később az ezen szavak által lehetővé tett párbeszédnek egész biztosan fontos szerep jut. Ebben a szakaszban a hit olyan aktus, amely összeköti a gyermeket egy személlyel, aki számára egy beszélő lény; a hit az, ami lehetővé teszi, hogy ő maga is beszélő lénnyé váljon, abban a mértékben, amennyiben a másik nemcsak beszél hozzá, hanem választ is vár tőle, és elhallgat, hogy meghallgassa őt. Emberpalántának mindenekelőtt olyasvalakit nevezünk, aki nem beszél: a latin infans szó éppen azt jelenti, hogy a gyermek képtelen beszélni a gyermekkor elején. A hit aktusa azonban megvalósulhat, mihelyt a hozzá intézett szavak felébresztik benne a bizalmat. A bizalom csak ezt követően fejeződik ki verbálisán: ez a párbeszédhez való eljutás struktúrát létrehozó tapasztalat. 3.2. Tudat alatti hit Előfordulhat, hogy a hit hatékonysága veszélybe kerül. A hit aktusa olyan emberi környezetbe ütközhet, amelyben a gyermek jelenlét és beszéd helyett távolléttel és csenddel szembesül; kiáltásai nem találnak válaszra, hacsak nem olyanra, amely hallgatásra inti. Ha a benne rejtőző, mások iránti hitét semmibe veszik, akkor ő azt elfojtja magában. Önmagába zárkózik, ahelyett, hogy megnyílna a többi beszélő lény felé, akiknek segíteniük kellett volna ezt a megnyílást. Világos, milyen fontos szerepet játszik a gyermek fejlődésében az a mód, ahogyan tudat alatti hitét mások fogadják: ha kedvezően, akkor hite segítem fogja azoknak a kapcsolatoknak a kialakulását, amelyek személyt formálnak belőle; 210
