Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Puskás Attila: A tradíció értelmezése a Trienti zsinaton
PUSKÁS ATTILA A tradíció értelmezése a Trienti zsinaton melyeket ugyanaz a vallásos tisztelet illeti, mint a kánoni írásokat. A Trienti zsinat pusztán ezt a tanítást rögzíti határozottan. A zsinat nem foglalkozik a következő alapkérdésekkel: (1) kik a hordozói és milyen tekintéllyel az apostoli tradícióknak; (2) melyek az apostoli tradíciók az Egyházban; (3) mi az értékük a nem apostoli, egyházi tradícióknak; (4) hogyan viszonyul egymáshoz Szentírás és apostoli tradíció; (5) milyen viszonyrend- szerként írható le a Szentírás, a tradíció és a Tanítóhivatal közötti kapcsolat.49 A zsinat ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához legfeljebb néhány alapszempontot kínál, nem pedig kifejtett és részletes tanítást. így például, noha nem foglalkozik a magiszténum- Szentírás-tradíció összefüggésrendszerének kifejtésével, mégis azzal, ahogyan ténylegesen pozícionálja önmagát a zsinat a tradícióhoz és a Szentíráshoz való viszonyában, lényegi szempontokat ad e kérdés megválaszolásához. Amint láttuk, a zsinat mint magisztérium egyfelől aláveti önmagát a hitvallás, a kánoni könyvek és az apostoli tradíciók tekintélyének, zsinórmértékként elfogadva azokat tanítása számára. Másfelől, önmagát mint a magisztérium hivatalos szervét úgy fogja föl, mint az előbb említett tekintélyek hiteles, a Szentlélek által vezetett értelmezőjét. Ezt a zsinati önfelfogást fejezik ki az egyes dekrétumok bevezetőjében ismételten szereplő olyan állandósult formulák, mint „A szent, egyetemes és általános zsinat, a Szentlélek által egybegyűjtve...”50. Amint utaltunk rá, a Trienti zsinat nem sorolja fel az apostoli tradíciókat és nem határozza meg egzakt módon az apostoli és az egyházi tradíciók különbségét. Az egyes dekrétumaiban azonban általánosságban vagy egészen konkrétan, alkalomszerűen mégis csak utal kifejezetten apostoli tradíciókra. Emellett fokozatbeli különbségeket is jelez arra vonatkozóan, hogy egy-egy tanbeli vagy liturgikus tradíció milyen kötelező érvénnyel bír, s a hívők részéről milyen vallásos magatartást követel. így a dekrétumok különbséget tesznek az üdvösséghez mindenki számára szükséges, vagy csak hasznos, illetve helyes és lehetséges tradíciók között.51 Más esetekben pedig kifejezetten tanítja, hogy az Egyháznak kompetenciája van a tradíció bizonyos tartalmainak aktív formálására, noha e tevékenységének megvannak a határai. Mindez előfeltételezi, hogy különbség van egyházi és apostoli tradíció között, bár az egyházi tradíció az apostoliból nő ki, annak változékony továbbértelme- zését jelenti és minden korban az üdvösség szolgálatában áll. 4? Johannes Beumer is említ néhány meg nem tárgyalt kérdést a fent felsoroltak közül. Beumer, J., Die mündliche Überlieferung als Glaubensquelle, 87—88. 50 A zsinat dogmatikus határozatainak bevezetőjében ismételten a következő formulákkal találkozunk: „Sacrosancta Tridentina synodus in Spiritu sancto legitime congregata” (COD 660,15); „Haec sacrosancta oecumeni- ca et generalis Tridentina synodus in Spiritu sancto legitime congregata” (COD 662,5; 663,5; 663,15; 665,30; 671,5 stb.); „Sacrosancta oecumenica et generalis Tridentina Synodus ..., etsi in eum finem non absque peculiari Spiritus Sancti ductu et gubernatione convenerit” (DH 1635). 51 A szentek emlékezetére és tiszteletére bemutatott szentmisékről például azt tanítja a zsinat, hogy ez az évszázadok alatt az Egyháznak olyan szokása volt, mely helyes, és ennek kétségbevonását és tagadását elutasítja (DH 1744; 1755). Erről az egyházi gyakorlatról nem állítja sem az apostoli eredetet, sem azt, hogy az üdvösséghez feltétlenül szükséges. Az egyházi rend hét fokozatával kapcsolatban is csupán annyit állapít meg általánosságban, hogy az Egyház kezdetétől ismeretesek ezek a rendek és bevezetésük illő volt az Egyház rendezettebb elosztásához (DH 1765). Itt sincs szó mind a hét fokozatra vonatkozóan apostoli eredetről vagy üdvösséghez feltétlenül szükséges mivoltról. A búcsúkkal kapcsolatban is úgy fogalmaz, hogy a Krisztustól adott búcsúengedélyezés hatalmával az Egyház a legrégibb időktől (antiquissimis etiam temporibus) kezdve élt, s az mivel igen-igen üdvös a keresztény nép számára (christiano populo maxime salutarem), azért meg kell tartani (DH 1835). Hasonlóképpen jó és hasznos (bonum atque utile esse), az Egyháznak a keresztény vallás ősidejétől fogva elfogadott gyakorlatának (usum a primaevis Christianae religionis temporibus receptum) minősíti a szentek segítségül hívásának, a szentképek és az ereklyék tiszteletének a gyakorlatát (DH 1821). Ebben az esetben sincs szó az üdvösséghez feltédenül szükséges vagy kifejezetten apostolinak nevezett tradícióról. 192
