Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Puskás Attila: A tradíció értelmezése a Trienti zsinaton
PUSKÁS ATTILA A tradíció értelmezése a Trienti zsinaton a szentírási kinyilatkoztatás tanúsága szennt, az egyház lényegi szerkezetéhez tartozik az apostoli tanítóhivatal, mely tekintéllyel és a Szentlélek megígért támogatásával végzi küldetését.15 A sola scriptura elv ténylegesen nem jelentette azonban a tradíció vagy az eg)7házi tekintély teljes elvetését. Luther számára nem pusztán és nem is elsődlegesen a Szentírás betűje, hanem az egyházi igehirdetés közvetíti az evangéliumot (viva vox evangelii).16 A reformátorok elfogadták az első négy egyetemes zsinat dogmáit, illetve hitvallását; megtartották a csecsemőkeresztséget, mely a le nem írt apostoli tradíció részének számított; hivatkoztak az atyák írásaira is. Az Egyház hitének tanúiként tekintettek ezekre, s elfogadták tanúságtételüket, ha nem mondtak ellene a Szentírásnak, s tanításuk megfelelt a Bibliának.17 A megigazulás evangéliumának tartalma felől azonban hevesen bírálták azokat a tradíciókat, vagyis szokásokat és rendelkezéseket, melyeket szerintük a római egyház vezetett be: a plusz 4/5 szentség, és a purgatorium tanát, a meghal- takért végzett ima, a képtisztelet, a szerzetesi fogadalom, a böjtök és ünnepek szokását. Összességében tehát úgy tekintettek a Tanítóhivatalra (és a tradícióra), hogy az az Egyház létéhez nem feltétlenül szükséges, végső soron fölösleges, elvileg a tévedésnek kitett és ténylegesen téves tanokat is hirdetett és hirdet. Az Egyháznak, mint a hívők gyülekezetének (congregatio fidelium) létéhez elegendő a tiszta evangélium hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása.18 Tanítóhivatalra nincs feltétlenül szükség sem az evangélium hirdetéséhez és tisztaságának megőrzéséhez, sem a szentségek helyes kiszolgáltatásának meghatározásához és végzéséhez. Mindkét egyházalkotó elem megvalósulásához elegendő a Szentírás normatív tekintélye.19 Nos, a Tridenti zsinatnak a reformatori teológiának erre az ismeretelméleti alapállására kellett megfogalmaznia a saját válaszát és tisztáznia a tradíció szerepét az Egyházban. A HITVALLÁS ELFOGADÁSA A TRIENTI ZSINATON A Nícea-konstantinápolyi hitvallás elfogadásával a Tnenti zsinat tudatosan kapcsolódni kívánt az egyház sok évszázados hittam tradíciójához, és kifejezte, hogy a katohkus tradíció folytatójaként egységben tudja magát az óegyház hitével és számára ez a hit normatív erejű. A hitvallás így egyszerre a hitbeli kontinuitás jele és regula fidei a zsinat számára. 15 SCHÜTTE, TL, Protestantismus. Selbstverständnis, Ursprung, Katholische Besinnung, 456, 460. 16 WA 7,721. Vö. Meyer, H., Die ökumenische Neubesinnung auf das Überlieferungsproblem, in Versöhnte Verschiedenheit, Aufsätze zur ökumenischen Theologie II, Lembeck/Bonifatius, Frankfurt am Main/Paderborn 2000, 201 köv. 17 Melanchthon, Ph., De Ecclesia et auctoritate verbi Dei, 1539, CR XXIII, 598; Kálvin, J., Institutio religionis christianae, IV,9,8. 18 Vö. CA VII,1-3. 19 Congar meglátása szerint a reformátorok ezen szemléletmódja mögött egy olyan alapdöntés húzódik meg, mely szakítást jelent a korábbi másfél ezer éves tradícióval. A reformátorok kizáró alternatívát állítottak fel teológiájukban, mely így foglalható össze: vagy az abszolút igaz Isten egyedül, vagy az ő fogyatékos, megbízhatatlan és bűnös teremtménye. A protestáns teológia az első lehetőség mellett döntött. „Amennyiben kijelentették: ‘egyedül Isten’, tagadták, hogy Isten függőségi viszonyba állított bennünket más emberekkel és egy egyházi hatalommal azért, hogy Istennel való kapcsolatunkat a hitben vagy mint szövetséget megvalósítsuk. ... Elutasították, hogy e kapcsolatot az Egyház közösségi szerkezete alapozza meg, mely az óegyház felfogása szerint a hit, a kultusz és az üdvösség nyilvános rendjét jelentette. Ha Istennek az a szándéka, hogy a hitet, a kultuszt és az üdvösséget egy nyilvános, isteni intézmény által és benne közölje, akkor magától értetődik, hogy az egyházi tanítói tekintély és a papi hivatal magának Istennek a tekintélyével együtt és abból fakadóan alapozzák meg az Istennel való viszonyt. Ezzel szemben követelményük a reformátorokat odavezette, hogy az Istennel való kapcsolat minden elemét a vallási szubjektumba, a személybe, az egyénbe helyezték át ...”. CONGAR, Y., Die Tradition und die Traditionen, 175—176. 184
