Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Egy elfeledett katolikus tudós: Noszlopi László szellemi hagyatéka
Egy elfeledett katolikus tudós: Noszlopi László szellemi hagyatéka KUMINETZ GÉZA Ezért az emberi sors problémája ma ismét húsba vágó, egyént és földrészeket sorstalan- sággal fenyegető gondja megoldás után, megváltó után kiált. A helyes válasz és a virágzás alternatívájának lehetősége itt áll az ajtóban immár kétezer éve; megmenekül, ki ajtót nyit Neki. Ehhez tehát az ősigazság, az ősjóság, az ősszépség, az ősszeretet, vagyis az Os- szentség újra felfedezése és alkotó szolgálata szükséges. Noszlopi László választott szakpárja mindkettőjével alkotó módon foglalkozott, mely ajellem és a sors, a világnézeti betájolás és a végső gyökér, a szeretet problémái felé irányította figyelmét. Felfogásmódja eredeti, önálló és katolikus gondolkodó volt egy- szerre. Azért tudott megmaradni kiegyensúlyozottnak nemcsak a tudományos problémák, de saját élete sorsfordító helyzeteinek helyes megítélésében is, mert nemcsak tanította az etikum és szeretet igazságait, hanem azok saját magára nézve is feltétlenül megvalósító eszményekként lebegtek szeme előtt. Végeredményben Noszlopi László elsősorban Krisztus hívására felelt, s tanúságot tett katolikus hitéről, nem kötve meg az evilági érvényesülést jelentő vétkes kompro- misszumot, másodsorban meg akart felelni egyrészt mesterének Pauler Ákos bölcseleti felfogásának, miszerint a bölcselőnek kellő távolságból és ugyanakkor közelségből kell néznie és vizsgálnia a lét történéseit,21 másrészt Kornis Gyula nyomán annak a tudós ideálnak is áldozott, miszerint a vérbeli tudós elme egyesíti magában a szemléletes gon- dolkodásnak és fantáziának mélységekbe behatoló intuitív erejét, az elvont gondolkodás- nak az absztrakció szárnyán magasba törő lendületét, s a nagy, átfogó egészekben való gondolkodni tudás képességét. Az ilyen elme éles: gyorsan megpillantja a különbségeket és mély is, mert rögtön meglátja az egymástól elütő dolgok közt is a hasonlóságot. Ez az elme mindent elemeire bont és mégis egészben lát. Bár gyorsan és biztosan idézi fel ta- pasztalatait, nem bénítja önállóságát az emlékezet öröksége, mivel a meglevővel szem- ben teremtő szelleme egészen ismeretlen viszonyokat pillant meg, újat alkot. Az ideális elme értelmi ingerelhetőségi küszöbe alacsony, önként és gyorsan gondolkodik tovább, de emellett a tárgyat sok oldalról meg is forgatja, vagyis alapos és tartós gondolkodó. A gondolatoknak szívós logikával való rögzítésében és sokoldalú csiszolásában statikus, de az új összefüggések hirtelen meglátásában, a kutatás előretörő lendületében dinami- kus. A külső tényeket híven tiszteli és becsüli, mint az extrovertált karakter, de belülről kialakított eszméi szerint rendezi, és rendszerezi azokat, mint teszi azt az introvertált sze- mélyiség. A romantikus gondolkodó szangvinikus vérmérsékletével gyorsan alkot, be- látásait szuggesztív erővel terjeszti, de egyúttal a klasszikus kutató flegmatikus hidegségé21 Vö. Pauler Ákos ezt pontosan így fogalmazta meg: ״Hegel hatása alatt általános az a nézet, hogy a filozófia tör- ténete egy egységes fejlődési folyamat, ahol a következő kor bölcseleté az előzőével szemben szükségképpen és minden igazsághoz való újabb közeledést jelent. Ezt az álláspontot csak részben fogadhatjuk el; nézetünk szerint Arisztotelész mélyebben látott; szerinte az emberek már gyakran felfedezték a helyes bölcseletet, de azután is- mét elfeledték. A priori valószínű, hogy a műveltség és a tudományos gondolkodás haladásával a filozófiai be- látások is fejlődnek, azaz, hogy bizonyos igazságokat a gondolkodók mindjobban ismernek fel. Evvel szemben áll azonban az a körülmény, hogy a filozófiai felismerések világosságára és szabatosságára nem mindig kedvező a részletismeretek bősége, valamint az a felfogás sem, melyet a korszellem időnként felszínre hoz a világról és az életről. Mert a filozófia a dolgok legegyetemesebb vonásait iparkodik meglátni: ezeket pedig néha jobban is- meijük fel, ha távolabbról és nem túl sok részlet ismeretével nézzük a dolgokat. Valamint a hegyek körvonalait csak addig látjuk, amíg messze vagyunk tőlük, úgy a világ és az élet nagy igazságait gyakran élesebben látja az, aki még nem sok részletet ismer róluk. És még egyet: némely vonást csak akkor látunk meg a dolgokon, mikor először pillantjuk meg őket, mert hiszen a többi dologtól való eltérésük akkor tűnik fel legjobban. Ez magyaráz- za meg, hogy a görög gondolkodók sok olyan alapvető filozófiai igazságot pillantottak meg, melyet a későbbi, idegen elméletekkel terhelt elméjű, részlettudással megzavart újkori ember már nem lát meg oly könnyen.” Vö. PAULER, Á., Bevezetés a filozófiába, Budapest 1920, 19—20. 63
