Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Puskás Attila: A politeizmus dicsérete? Megjegyzések a monoteizmussal szembeni kritikákhoz - II. rész
A politeizmus dicsérete? Megjegyzések a monoteizmussal szembeni kritikákhoz - II. rész PUSKÁS ATTILA nak az igazsága feltétlen, nem ״poli”, hanem ״mono” természetű, nem engedi meg csór- bítását vagy tagadását. A szeretet és az etika tartalmazza tehát az egyetlenség és a feltétlenség mozzanatát: olyan igazságot feltételez, mely feltétlenül és kötelező érvénnyel igénybe veszi az em- bért, s mégsem szűnteti meg a szabadságát. Nos, a bibliai monoteista istenhit is hasonló természetű. Isten egyetlenségének megvallása az Ószövetségben Jahve Izrael mellett ön- magát teljességgel elkötelező, egyedülálló, szabadító és megbízható cselekvésének a hit- tapasztalatán nyugszik, melyre az egyetlen megfelelő válasz a nép részéről csakis a kizá- rólagos viszontelköteleződés lehet. A hittapasztalaton alapuló hitvallásból — ״Jahve a mi Istenünk az egyetlen” — egyenesen következik, hogy őt teljes szívvel, teljes lélekkel és minden erővel kell szeretni (MTörv 6,4—5; vö. MTörv 11,13—21; Szám 15,37—41) és idegen isteneket nem szabad tisztelni. A ״Jahve az egyedüli, az egyetlen” megfogalma- Zás, ahogy aj egyesi-házassági szimbolika is a szeretet és szeretetvallomás nyelvéhez tar- tozik (vö. Én 6,8-10), amely a szövetség megtartására és hűségre hív fel. A Jahve és Izrael közötti szövetségről szóló szentírási szövegek történeti hátterét, mintáját és egyben el- lenképét az ókori keleti vazallust szerződések képezik. Ezekben írásba foglalták, hogy a meghódított, leigázott nép köteles ״teljes szívből” szolgálni az őt legyőző és rajta ural- kodó idegen királyi hatalmat, melynek létét köszönheti. E cinikus vazallust szerződés és lojalitáseskü politikai jelentéstartalmát változtatja meg gyökeresen, alakítja át szövetség- teológiává a bibliai egyistenhit. Eszerint Izrael nem az államnak, nem a királynak, nem idegen uralkodóknak vagy azok isteneinek, hanem kizárólag a szabadító Jahvénak tartó- zik azzal, hogy ״teljes szívvel” szolgálja.14 A szeretetnek és az etikai elköteleződésnek ez a gyakorlati exkluzivitása nyer aztán elméleti exkluzív jelleget a babiloni fogság alatt, amikor a monolatria reflektált, tiszta monoteizmussá alakul. Az ״egyedül Jahve” hitval- lás immár azt is jelenti, hogy rajta kívül nem léteznek istenek, egyedül Ö a teremtés és a történelem ura. De vajon ez az elméleti síkon megfogalmazott exkluzivitás nem vezet-e szükségképpen vagy nagy valószínűséggel intoleranciához, erőszakos magatartáshoz? 5. A MONOTEIZMUS SZÜKSÉGKÉPPEN INTOLERÁNS? Az ószövetségi Izrael történetében ennek a feltételezésnek éppen az ellenkezőjét figyel- hetjük meg. A tiszta monoteizmus, mely elméleti szinten az abszolútság és kizárólagos- ság radikális igényével fogalmazódott meg, gyakorlati-erkölcsi síkon mégsem intoleran- ciához, partikularizmushoz vagy erőszakhoz vezetett. Mivel Isten mindenki teremtője, ezért az idegen, a más vallású is testvérnek tekintendő. Jeremiás felszólítja a száműzötte- két, hogy imádkozzanak a babilóniaiakért (Jer 29,5—7), azokért, akik elhurcolták őket és azok leszármazottaiért. Éppen az exkluzív, elméleti, egyetemes hatókörű és abszolút igényű monoteista hit tett lehetővé egy új, egyetemes elkötelezettségű etikai magatar- tást, nyitott meg a felebaráti szeretet parancsolatának egyetemes kiterjedésű teljesítésére. Az egyetlen Isten mindenki teremtője és atyja, kinek irgalma minden emberhez elér (Sir 18,13). Minden ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett (Tér 1,26), ezért egyenlő méltóságú előtte mindenki, kicsi és hatalmas, szegény és gazdag (Péld 17,5; 29,13; Jób 31,15; Bölcs 6,7). Az egyistenhit kizárólagossága és egyetemessége erkölcsi 14 Vö. Zenger, E., Der Monotheismus Israels. Entstehung — Profil — Relevanz, in Ist der Glaube Feind der Freiheit? Die neue Debatte um den Monotheismus (szerk. Söding, Th.), Freiburg 2003, 10—52; itt: 38-43. TEOLÓGIA 2011/3193
