Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Kránitz Mihály: Joseph Ratzinger-XVI. Benedek: A Názáreti Jézus - A jeruzsálemi bevonulástól a feltámadásig
prófétának, idealista rabbinak vagy a társadalom peremére szorultak iránti szociális har- cosnak ábrázolta Jézust. A pápa világosan elemzi a királyi és a papi messianizmust Jézus- sál összefüggésben, mely létrehozza a lélekben és az imádságban való imádás új istentisz- teletét. Sok kérdést foglal el fejtegetései között a megváltás és a bűnökért való áldozat, és kimutatja, hogy az irgalom és az igazságosság miképp fér meg egymás mellett az Isten ál- tál óhajtott szövetségben. XVI. Benedek vizsgálja azt a feltételezést is, mely szerint Jézus egy prófétai hivatás- sál felruházott világi lett volna, mivel nem tartozott a templom papi arisztokráciájához, így a papság gondolata is teljességgel idegen lett volna tőle. A Szentatya itt a Zsidóknak írt levélve támaszkodva fejti ki Krisztus főpapi voltát, és kimutatja, hogy ez a tanítás mennyi- re illeszkedik a jánosi és a páli teológiához. Érdekes rész a kötetben a feltámadással kap- csolatos magyarázat történeti és eszkatológiai dimenziójának vizsgálata, kapcsolódása a testi léthez és az Egyházhoz. A pápa mintegy ״kénytelen” kizárni egyes exegéták felve- tését, mely szerint a test a sírban maradt, s bár az nem a feltámadás igazolása - melynek nem volt emberi tanúja -, de hangsúlyozza, hogy a sír üres volt, s ez mégis egy transz- cendens esemény következtében egy, a történelemben hagyott feltételezett jel. Jézus feltámadása döntő változást hoz, egyfajta minőségi ugrást, az emberi létezés megnyilvá- nulásának új lehetőségét, de teljesen kapcsolatban van a testi valósággal, ám szabad min- dazoktól a korlátoktól, amelyeket emberként mi ismerünk. Feltámadásának történeti jelentősége az első keresztény közösség tanúságtételében mutatkozik meg, mely meg- alkotta a vasárnap (az Ur napja) hagyományát mint a feltámadt Krisztushoz való tartozás azonosító jelét. Péter utóda a Názáreti Jézusról szóló könyvének második részével is testvéreit ki- vánta megerősíteni a hitben, mely azonban nyilvánosságra kerülésével egy valóságos közvetítést hajt végre, egyfelől a kortárs és a patrisztikus exegézis között, másfelől az oly szükséges párbeszédben szentírásmagyarázók, teológusok és lelkipásztorok között. A pápa írása tulajdonképpen felhívás a kereszténység lényegéről folytatandó dialógusra a gyöke- reit kereső világban, ahol a vallási hagyományok gyakran csak nagy nehézségek árán tudják közvetíteni az új nemzedékeknek az emberiség vallási bölcsességének örökségét. Az új Jézus-kötet kilenc fejezetből áll (Bevonulás Jeruzsálembe és a templom megtisztítá- sa, Jézus eszkatologikus beszéde, A lábmosás, Jézus főpapi imája, Az utolsó vacsora, Getszemáni, Jézus pere, Keresztre feszítés és sírba tétel, Jézus feltámadt a halálból), melyeket megelőznek a Szentatya bevezető szavai, és lezárnak azok a kitekintő gondolatok, melyek a mennybe- menetelre és a második visszatérésre vonatkoznak. A kötetet bibliográfia zárja, mely az első és második részhez felhasznált irodalmat, valamint az egyes fejezetekhez külön- külön tartozó szakirodalmat sorolja fel. Amint már a könyv megjelenése előtt közzétett három rövid részletből kiderül, a leglátványosabb érdeklődést a Szentatyának azon kije- lentése váltotta ki, mely elveti a zsidók általános felelősségét Jézus haláláért. Ezt az állás- pontot azonban már a II. Vatikáni Zsinat is megfogalmazta, amikor a Nostra aetate kéz- detű nyilatkozatban kimondta, hogy ״a zsidó hatóságok és párthíveik követelték Krisztus halálát, de nem lehet minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak a rovására írni azt, amit vele kínszenvedésekor müveitek” (NA 4). Kránitz Mihály KÖNYVSZEMLE TEOLÓGIA 2011/1-2 131
