Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Legéndy Kristóf: A hegeli dialektika és az isteni gondviselés
A hegeli dialektika és az isteni gondviselés m LEGENDY KRISTÓF bözik. A dialektikának itt még nagyobb hiányossága mutatkozik, ugyanis nem képes megmagyarázni saját lehatároltságát, nevezetesen, hogy mi korlátozza a tézisek és antité- zisek végtelenségét. Egy létező dolog (tézis) ugyanis mindig csak a számára adott máslétet (antitézist) veheti föl. Ha tételezzük is, hogy lehet például a fából vaskarika, az anyag (filozófiai kategória?), akkor is a világtörvény felett áll, mert belőle, mint anyagból soha sem lehet nem-anyag. Ugyanígy belátható, hogy az általános létezők csupán korlátozott számú máslétet vehetnek föl, ami számukra előre programozott. Továbbá az egyedi létezők, mint pl. az Én, az alany, soha nem fejlődhet át valami mássá, hanem örök önazonosságban marad,24 vagyis a dialektikán kívül álló létező. Tehát sem az anyagra, sem a szellemi énre nem érvényes a dialektika világtörvénye, és elmondhatjuk, hogy a dolgoknak a „programozottsága” vagy hangoltsága a dialektikán túlmutató értelmes rendező lényt feltételez. A dialektika nagyon könnyen alkalmazható és első ránézésre igaznak látszó rendszer, de olyan alapvető hiányosságokkal és hibákkal rendelkezik, ami miatt az öntudatos gondolkodó, csakis kritikus szemmel vizsgálhatja.25 Napjainkban nehéz a direkt filozófiai irányzatokat és azoknak építőelemeit fölismerni, mert ma már csupán egy nagy massza van, amit hol így, hol úgy neveznek. A modernitás egyik dialektikus jellemzője, hogy folyamatosan megszünteti önmagát és állandóan önellentmondásban van. Az önellentmondásokat és hibákat persze a haladás és a fejlődés hangzatos propagandájába csomagolják, amelynek motoqa a dialektika. A dialektika csak az újkori rendszereket képes mozgatni, mert ezek nem rendelkeznek transzcendens alapokkal. A középkori vagy az antik gondolkodást manapság meghaladottnak mondják, mert nem használhatók föl a modern, pszeudó életérzés vagy életmód kibontakoztatásához. A művészet fentebb bemutatott dialektikus működése — amely hordoz ugyan igazságmozzanatokat - lényegében demagógia, hiszen a műtárgy és az esztétikai közösség kapcsolata egyáltalában nem szükségszerű, sőt pont a szépnek tartott szellemi tartalom az, ami semmilyen módon nem alakul át valami mássá - legalábbis a művész szándéka szerint úgy marad örökre. A műalkotást az ember értelmezi, de az értelmezett tartalom nem a műtárgy másléte, hanem az ember lelki képességeinek tevékenysége. Itt jegyezném meg, hogy az esztétikai érték azért volt képes látszólag valami mássá alakulni, mert Kant hatására teljesen szubjektivizálódott és elszakadt magától a tárgytól és az esztétikai élményben található ismeretértéktől. Gadamer fentebb említett művének első részében — melynek címe: 4z igazság kérdésének feltárása a művészeti élményben — éppen ezért tartja fontosnak az esztétikai értelmezés revízióját és ezért vezeti be az esztétikai „meg-nem-kii- lönböztetés elvét” (ästhetische Nichtunterscheidung). Tehát, nem maga az esztétikai érték alakult át a 20. században, hanem annak értelmezési kísérletei egyszerűen figyelmen kívül hagyták az objektív szépséget. 24 Az empirista filozófia, különösen David Hume állította, hogy az „én” csupán benyomások hosszas és bonyolult láncolata. Érvelését nem fogadhatjuk cl, mert nem tudja megmagyarázni, hogy a benyomások mire (kire) hatnak. Ha az érzékelés különálló alanyra vonatkozik, akkor Hume állítása hamis, hiszen az „én” külön áll a benyomásoktól. Ha nem tételezünk alanyt, akkor az érzékietek kinek a számára halmozódnak föl? 25 1827. október 18-án a következő beszélgetés zajlott le Hegel és Goethe között a dialektikáról: „Ez semmi más — mondta Hegel —, mint a kiművelt ellentmondás elve, amely minden emberben ott van, és amely nagynak bizonyul az igazság és a hazugság megkülönböztetésében.” Goethe közbevágott: „Ha nem élnének gyakran vissza az ilyen szellemi művészettel és képességgel, és nem használnák arra, hogy a hazugságot igaznak, az igazat pedig hazugnak jelenítsék meg... ” Hegel azt válaszolta: „Ilyesmi előfordul, de csak olyanoknál, akik lelki betegek.” (Plädoyer für die Vernunft, Herder 1974, 28.) TEOLÓGIA 2010/1-2 71
