Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Legéndy Kristóf: A hegeli dialektika és az isteni gondviselés
A hegeli dialektika és az isteni gondviselés LEGÉNDY KRISTÓF zott az egzisztenciális megértés és analízis iránt, amely a metafizikai, episztemológiai és hermeneutikai elemzéseket, valamint az esztétikai értelmezéseket egyaránt revideálta - sokszor a dialektika segítségével. Az egzisztenciális megértés - amely Nietzsche és Kierkegaard életfilozófiájában gyökerezik - kétségtelen előnye, hogy a történelmi hagyományokat őrző rendszereket és írásokat képes aktualizálni, kiemelni belőlük azt, ami a szubjektum számára egzisztenciálisan fontos, illetve, hogy a nyelvnek — mint a valóság vagy a lét önfeltárulásának — emberi mivoltunkban kiemelkedő szerepére rámutatott (vö. Dilthey, Sartre, Heidegger, Bultmann). A frankfurti iskola képviselői is előszeretettel alkalmazzák a dialektikát, különösen Theodor W. Adomo (1903—1969), A felvilágosodás dialektikája c. művére gondolok, amely az ész hatalmának dialektikus vizsgálata - valamint a Negatív dialektika c. munkáját is említhetem16. A modern nyelvfilozófiákban lépten-nyomon a dialektikába botlunk, gondoljunk Nietzsche metaforikus nyelvfilozófiájára, vagy Paul de Man A temporalitás retorikája17 c. munkájára. Ezekben a nyelvfilozófiákban a dolognak, a jelenségnek (a valóságnak) nincs önmagában értelme, vagyis jelentése, csakis az, amit később tulajdonítanak neki. A nyelv, mint figurális-metaforikus rendszer ugyanis nem a valóság, hanem a valóságot értelmező interpretációs tevékenység, aktus.18 Hogy közelebb kerüljünk a dialektika belső lényegéhez, tegyük fel a következő kérdést: hogyan lehetséges, hogy a hegeli dialektika ilyen sok helyen és ilyen különböző formákban újra és újra felbukkan? A választ Hegel boldogtalan tudat19 koncepciójában találjuk meg. Hegel zavarba ejtő zsenialitással fogalmazza meg a modern ember belső világát, a magasabb rendű meghason- lottságot, az önmagába bonyolódott embertípust. Az önálló tudat elgondolására törekedve, az érzékelt tárgyakat lényegtelennek minősítjük, így áttételesen önmagunkat (mint a lényegtelenről való gondolkodást) is lényegtelennek tartjuk. A tudat tehát képtelen a gondolkodást és a tárgyat egy pillanatban megragadni, ezért meghasonlott és boldogtalan. A boldogtalan tudat20 és az aufgehoben (megszüntetés és megőrzés) a végső nagy immanenda, amelybe bezárul az ember, amelyben önmaga foglya, és amelytől sem spontán módon, sem tervezetten nem tud szabadulni. Ez a boldogtalan tudat - ellentétben a kereszténység belső békéjével - gátlásos, frusztrált, zavart.21 Az újkorban a boldogtalan tudat éppen zavartsága által vált hajtóerővé, társadalmi motorrá. A megszorult benső a munka által válik objektívyá, tehát a munka önmegvalósítás (vö. Marx). Az új ember, bensőleg megszünteti az úr és szolga ellentétét, s így válik harcos munkás úrrá - a külső megváltás fokozatosan belső önmegváltássá alakult át. A dialektika e boldogtalan tudat életérzésébe burkolózva volt képes átködleni a modem kor gondolkodásmódjába. u Adomo - zsidó származása miatt a nácik elől Oxfordba, majd New Yorkba menekült - szerint az ész „eredendően bűnös", ugyanis benne rejlik az elnyomás, amely a fasizmusban kulminálódott. Véleménye szerint már az első tárgy megnevezésében ott lappangott a másik ember emberfajtaként való azonosításának és tárgyként való kezelésének tendenciája. Ezt a gondolkodást elemzi részletesen a Negatív dialektika c. munkában. 17 In. Az irodalom elméletei 1. ' Vö. nominalizmus. Ezt az értelmezést Gadamer tagadta, ld. Igazság és módszer harmadik részében. 19 Hegel, G. W. F., A szellem fenomenológiája, (ford. Szemere Samu), Akadémiai kiadó, Budapest 1979, 120. 20 Hegel egyik sokat idézett mondása: „Amikor elhagyom otthonomat, hogy meghódítsam a világot, elvesztem önmagam. Aztán amikor hazamegyek, hogy megtaláljam önmagam, elvesztem a világot." 21 Vö. Nietzsche resentiment fogalmával. TEOLÓGIA 2010/1-2 69
