Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Gál Péter: Jézus Krisztus a mi megszabadítónk a személyes gonosz hatalmából
Jézus Krisztus a mi megszabadítunk a személyes gonosz hatalmától m GAL PETER volna«.A nagyon is hiányos korabeli vallástörténeti adatok elégtelenek ahhoz, hogy a fenti módon a Názáreti Jézust oly természetes „tudományos” könnyedséggel besoroljuk egy (kellően meg nem alapozott) vallástörténeti kategóriába, s ezzel azt sugalljuk, hogy ördögűző tevékenysége visszavezethető ezekre az adott pogány-zsidó formákra. Jézus gyógyító és szabadító tettei nem emelhetők ki és nem különíthetők el az örömhír hirdetésétől; a szinoptikusok által bemutatott jézusi tevékenységek együtt, egyszerre irányulnak Isten uralma már bekövetkezett győzelmességének felmutatására, és majdani végérvényességére. Ilyen összefüggéssel és komplexitással, amelyben minden szó és cselekmény összefüggően az egész emberiséget érintő messiási kor változásainak bemutatását szolgálja, a hébe-hóba fellépő pogány, vagy zsidó ördögűzők nem rendelkeztek.11 12 Jézus öntudatának megnyilatkozásai, például amelyekkel önmagát az Isten országával szorosan összekapcsolja (Mt 12,28, párh.),13 elegendő súlyt adhatnak ahhoz, hogy kiinduljunk a gonosszal megküzdő és fölötte győzelmet felmutató Názáreti Jézus húsvét előtti evangéliumi alakjából.14 Ha a húsvét előtti Jézus - jelenségnek csak egyetlen szabadító, azaz ördögűző csodáját történeti valóságnak elfogadjuk, akkor azt úgy kell elfogadnunk, ahogyan az evangélisták bemutatták, ti. hogy Jézus szerint az ő tettei Isten uralmának eszkatológikus jelei.15 így pedig már lehet beszélni egy viszonylag biztos kiindulópontról; és így az Isten uralmának ellenségével, a gonoszlelkekkel konfrontálódó és azokat elűző szinoptikus jézusi személy adva van.16 17 K. Kertelge azt mondja: „Az ördögre és a démonokra vonatkozó bibliai kijelentések teológiai magyarázata számára különös jelentőséggel bír Jézus kinyilatkoztatása és magatartása. ”v Egy ilyen megállapítás éppen azért fontos, mert egyáltalán nem az ördögre vonatkozó bibliai tanítás a lényeges számunkra. El szokás mondani azt is, hogy ha van is a kinyilatkoztatásnak reális és számottevő anyaga a gonosz hatalomra vonatkozóan, akkor az soha nem központi jelentőségű, és vázlatos, kidolgozatlan, bizonytalan, s ezért a kutatás általánosan nyitva hagyja a reá vonatkozó legtöbb kérdést.18 Ha viszont Jézust valóban mint kiindulásunkat, alapunkat, mint „kezdetet és véget” (Jel 22,13) szemléljük, és nem fog érdekelni más, mint „a megfeszített” (lKor 2,2), akkor feltehetőleg a legbiztosabb úton indulunk el, és innen eredményesen kitekinthetünk több irányba is, míg fordítva sokkal nehezebb. Tehát valóban nehéz eljutni egy ördögöktől megszabadító Jézus valós teológiai képéhez és számbavételéhez egy démonológiai kiindulásból. Részletesen nem térhetünk ki az immár több mint évszázados vita álláspontjaira, melyek kialakultak a jézusi exorcizmus-leírások, a bennük bemutatott szenvedésformák és az egyházban gyakorolt exorcizmus teológiai értékelései körül. Sokan vannak, akik 11 Theological Dictionary of the New Testament (ed. Kittel, G.), vol. Ill, Eerdmans Publishing Company, Michigan, 1965,129. 12 Vő. Puskás, i. m. 81-82. 15 Vő. SesboüÉ, i. m. 163—166; vő. Vanyó L., Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, SZÍT, Budapest 1998, 28. 14 A „húsvét előtti krisztológia” jogosultságához lásd: Amato, A., Cesú il Signore, Saggio di cristologia, Edizioni De- honiane, Bologna, 159—162. 15 Vő. Kasper, W., Jézus a Krisztus, Vigilia Kiadó, Budapest 1996, 105-111.; Amato, A., Cesu il Signore, Saggio di cristologia, Edizioni Dehoniane, Bologna, 180—181. A. Amato kiemel két fontos hitelesítő mozzanatot: az egyik az evangéliumi elbeszélések tökéletes kapcsolódása a külső környezethez, a másik, a belső érv, a csodák benső összefüggése a meghirdetett Országgal, amely a húsvét előtti Jézus tanításának középpontja. 16 Vö. Lavatori, R., Satana, un caso serio, Studio de demonologia eristiana, Edizioni Dehoniane, Bologna 1996, 67. 17 Kertelge, i. m. 9. 18 Vö. Gozzelino, G., Angeli e démoni, San Paolo, Milano 2000, 186. TEOLÓGIA 2010/1-2 3
