Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - DOKUMENTUM - Benedek (XVI.)(pápa): "Ubicumque et semper" (Motu proprio) kezdetű apostoli levele az új evangelizáció előmozdítása pápai tanácsának megalapítása alkalmából
DOKUMENTUM ■ kinyilatkoztatása, az ember alapvető tapasztalatainak közös értelmezése, mint például a születés, a halál, a családban való élet vagy a természetes erkölcsi törvényre való hivatkozás. Ha mindezt néhányan mint valami szabadulást köszöntötték is, hamar rá kellett döbbenni, hogy a belső pusztaság ott születik, ahol az ember egyedüli alkotója akar lenni saját természetének és sorsának, míg végül megfosztva találja magát minden dolog alapjától. Már a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat felvette főbb témái közé az egyház és a mai világ közötti kapcsolat kérdését. A zsinati tanítás nyomán elődeim továbbá annak szükségességét fontolgatták, hogy megtalálják azon alkalmas formákat, melyek lehetővé teszik, hogy kortársaink meghallják az Ur élő és örök Szavát. Isten szolgája VI. Pál pápa előrelátóan állapította meg, hogy az evangelizációs lelkűiét „egyre inkább szükségesnek mutatkozik elkereszténytelenedett világunkban, sokakat érint azok közül is, akiket megkereszteltek ugyan, de teljesen távol élnek a keresztény élettől. Vannak köztük egyszerű lelkek, akik hisznek ugyan, de még a legelemibb alapokat sem ismerik, és vannak értelmiségiek, akik érettebb módon akarnak hallani Jézus Krisztusról, mint ahogyan gyermekkorban tanították őket.” (Euangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás 52 sz.) A hittől távol állókhoz pedig azzal a gondolattal fordult, hogy az egyház evangelizációs tette abban áll, hogy „keresnie kell, miként, milyen nyelven adhatja elő, vagy idézheti vissza nekik az isteni kinyilatkoztatást és a Jézus Krisztusban való hitet”. (Uo. 56. sz.) Isten tiszteletreméltó szolgája II. János Pál pápa teijedelmes tanításának egyik sarkalatos pontja ezt kötelező feladattá tette, összegezve az „új evangelizáció” kifejezésben, melyet számos felszólalásában rendszeresen kifejtett. Ez a feladat vár ma az egyházra, különösen az ősi keresztény múlttal rendelkező területeken. Ez egy olyan feladat, mely ha megvalósulásában közvetlenül kifelé irányul is, mindenekelőtt egy állandó belső megújulást feltételez, egy folyamatos haladást, hogy úgyszólván evangelizáltból evangelizálóvá váljék. Elég csak arra emlékezni, amit a Christifideles laid kezdetű zsinat utáni buzdítás megállapított: „Egész régiók, sőt egész nemzetek, ahol régebben virágzott a vallásosság és a keresztény élet, s élő és tevékeny hitü közösségek támadtak bennük, most ellentétes előjelű jelenségek miatt nem ritkán gyökeresen átalakulnak, és érdektelenségbe, elvilágiasodásba és ateizmusba süllyednek. Elsősorban az úgynevezett »első világ« régióiról és nemzeteiről van szó, melyekben a gazdasági virágzás és a fogyasztói szemlélet — jóllehet félelmetes méretű szegénység és a nyomor társul hozzájuk — olyan életformát sugallnak és hirdetnek, »mintha Isten nem létezne«. A vallási közömbösség és Isten teljes gyakorlati mellőzése az élet súlyosabb kérdéseinek megoldásánál nem kevesebb kínt jelentenek a léleknek, és nem kevésbé pusztító hatásúak, mint a nyíltan vallott ateizmus; a keresztény hitet ugyanis, bár néhány hagyományos szokásban és rítusban továbblétezik, az élet legfőbb pillanataitól - mint amilyen a születés, a szenvedés és a halál - lépésről lépésre kirekesztik. [...] Más régiókban vagy nemzeteknél, ahol a jámborság és a keresztény népi vallásosság hagyománya még elevenen él, több tényező is - köztük a szekularizáció és a szekták terjedése — megsemmisítéssel fenyegeti ezt az erkölcsi és lelki örökséget. Ezért a hit tisztaságát, mélységét és gyarapodását csak egy új evangelizáció tudja megerősíteni, mely ezeket a hagyományokat a szabadság igazi erejévé képes átalakítani. Az emberi közösséget mindenütt újból keresztény szellemmel kell átitatni. Ez akkor lehetséges, ha e régiókban és nemzeteknél az egyházi közösségek keresztény szervezete megújul.” (34. sz.) 262 TEOLÓGIA 2010/3-4
