Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - DOKUMENTUM - Benedek (XVI.)(pápa): "Ubicumque et semper" (Motu proprio) kezdetű apostoli levele az új evangelizáció előmozdítása pápai tanácsának megalapítása alkalmából
a XVI. BENEDEK PÁPA »UBICUMQUE ET SEMPER« (Motu Propno) KEZDETŰ APOSTOLI LEVELE AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ ELŐMOZDÍTÁSA PÁPAI TANÁCSÁNAK MEGALAPÍTÁSA ALKALMÁBÓL Az egyháznak mindig és mindenhol kötelessége hirdetni Jézus Krisztus evangéliumát. Ő, aki első és legfőbb hirdetője az evangéliumnak, az Atyához való mennybemenetele napján megparancsolta az apostoloknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28,19—20) E parancshoz hűen az egyház mint Isten megváltott népe, azért, hogy csodálatos műveit hirdesse (vö. lPét 2,9), pünkösd napjától, amikor megkapta a Szentlélek ajándékát (vö. ApCsel 2,14), nem fáradt bele abba, hogy az egész világgal megismertesse az evangélium szépségét, hirdesse Jézus Krisztust, igaz Istent és igaz embert, aki ugyanaz „tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8), aki halálával és feltámadásával üdvösséget szerzett, beteljesítve az ősi ígéretet. A missziós evangelizáció ezért, mely az Ur Jézus által akart mű folytatása, az egyház természetének szükséges és mással nem helyettesíthető kifejeződése. Ez a misszió a történelemben mindig új formákat és módokat öltött a helyeknek, a helyzeteknek és a történelmi pillanatoknak megfelelően. Korunkban ennek egyik megnyilvánulása a hittől való elszakadás jelenségével összefüggő erőpróba volt, amely olyan társadalmaknál és kultúráknál mutatkozott meg növekedőén, amelyek már századok óta az evangélium által átitatottnak tűntek. Az elmúlt évtizedekben tanúi voltunk olyan társadalmi átalakulásoknak, melyeknek összetett okai vannak, gyökerei a régmúlt időkben lelhetők fel, és alapvetően átalakították a világról alkotott felfogásunkat. Gondoljunk csak a tudomány és a technika hatalmas méretű fejlődésére, az élet lehetőségeinek kiszélesedésére, a személyes szabadság térnyerésére, a mély gazdasági változásokra, a nemzetiségek és a tömeges kivándorlás okozta kultúrák feloldódásának folyamatára, s a nemzetek közötti kölcsönös függés növekedésére. Mindez nem volt következmények nélkül az ember vallásos életének jövőjére sem. Egyrészről, még ha az emberiség meg is ismerte ezeknek az átalakulásoknak a tagadhatatlan hasznát, s az egyház utólagosan ösztönzést érzett arra, hogy a benne élő reményről számot adjon (vö. lPét 3,15), másrészről viszont aggodalomra adott okot a szent iránti érzék értelmének elvesztése, eljutva egészen addig, hogy megkérdőjeleznek olyan alapokat is, melyek vitathatatlannak tűntek, mint például a teremtő és gondviselő Istenbe vetett hit, az egyetlen üdvözítő, Jézus Krisztus TEOLÓGIA 2010/3-4 * XLIV (2010) 261-264 261
