Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Puskás Attila: Schütz Antal, a dogmatikus
PUSKAS ATTILA Schütz Antal, a dogmatikus 4. A HITTUDOMÁNY HELYZETE ÉS FELADATAI Az 1934-ben útjára induló Theologia folyóirat első számában megjelent programadó cikket Schütz Antal írta „A hittudomány jelen fázisa és föladatai” címmel.34 Dolgozatában a piarista hittudós számba veszi a teológia virágzásának jeleit és feltételeit, majd ezek alapján kísérletet tesz saját kora teológiája történelmi helyzetének meghatározására és feladatainak kijelölésére. Schütz Antal a teológia virágzásának négy fő ismertetőjegyét sorolja fel. Első a tartalmi egyetemesség, melyen azt érti, hogy a teológiai tudományok - apológia, polémia, pozitív és gyakorlati teológia - a spekulatív teológia vezetésével és egymással együttműködve teljes körű teológiai munkát végeznek, a legkülönfélébb irodalmi formákban feldolgozzák a hitigazságok teljes tartalmát és közvetítik a hitélet egész területének. Második ismérv: A virágzás formai szempontból akkor állapítható meg, ha a teológia vezérelve az isteni kinyilatkoztatáson alapuló hívő ismeret, mely az értelmi feldolgozás tárgya és egyben az értelem megismerési lehetőségeinek kitágítója. Mindkét szélsőség, a racionalizmus és a fideizmus is elsorvasztja a teológiát. Ettől az óvja meg, ha eleven kapcsolata van a Szentírással, a hagyománnyal és az Egyház élő tanító tevékenységével. A virágzás jele formai szempontból, ha a teológia középponti nagy hitigazságokat állít tevékenysége centrumába, melyekkel a periférikus témákat is rendre összekapcsolja és mindent szintézisbe igyekszik hozni. A teológia virágzásának harmadik ismérve a „virulencia”, mely a szellemi alkotó erők bontakozását és termékenységét jelenti, mely minden kívülről jövő elemet saját belső törvénye szerint épít be magába. Az alkotás lendülete és öröme megmutatkozik a szerzők stílusában is, gondolataik mélységében, kifejezési módjuk eredetiségében, szépségében. Végül a teológia virágzásának negyedik jele, ha szerves kölcsönhatásban van az egyházi élettel és a világi szellemi élettel, tudományokkal és a kultúra egészével. A továbbiakban Schütz Antal a teológia virágzásának három okát jelöli meg: elsőként az egyházi élet föllendülését, mely bizalmat szavaz a teológusnak, megbecsüli, megkívánja munkáját és így nagy föladatok elé állítva nagy teljesítményre sarkallja. A virágzás második föltétele, hogy legyenek küldetésüknek tudatában lévő nagy szellemek, egyéniségek, akik képesek a hit, hitélet és hívő gondolkodás átfogására, szintézisalkotásra. A virágzás harmadik oka a kedvező történeti konstelláció, ami akkor áll elő, amikor két különböző szellemi világ találkozik egymással, ekkor van meg az igazi esélye annak, hogy valami nagy és új szülessék. Schütz három virágzó korszakot nevez meg a teológia történetében, mindegyiket egy-egy zsinat vezeti be: a Níceai és Kalkedóni zsinat közötti patrisztikus kor; a IV. Lateráni zsinat utáni virágzó skolasztika évszázada; s végül a Tri- dentinum utáni korszak. Saját jelenére reflektálva a piarista teológus úgy látja, hogy nagyrészt adottak a teológia felvirágzásának előfeltételei és tapasztalhatók ennek bizonyos jelei. Egyrészt ismét nagy szellemi világok találkozása megy végbe: Európa elveszítette világuralmát, a nyugati kereszténység szembetalálja magát a harmadik világ népeinek öntudatosodó kultúráival, Kelet nagy múltú vallási hagyományaival és az orosz messianizmus politikai életet is átitató törekvéseivel. A hittudománynak ezeket alaposan meg kell ismernie, értékelnie és ki kell építenie saját missziós teológiáját és pedagógiáját. Másrészt tapasztalható az egyházi élet fellendülése, a lelkiélet forrásaihoz (szentségek, Oltáriszentség, liturgia, ima, szentek) való visszatérés, valamint elkezdődött a hittudomány és az egyházi élet közötti Később ugyanezzel a címmel megjelent gyűjteményes kötetben is. Lásd: Őrség, Budapest 1936, 128—175. 186 TEOLÓGIA 2010/3-4
