Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Rózsa Huba: A Zsolt 2 és 110 krisztológiai értelmezése (I. rész)
RÓZSA HUBA A Zsolt 2 és 110 krisztológiai értelmezése -1. rész A beszéd második részének (26—37. vers) fő témája a feltámadás. Elsőként (26—31. vers) azt bizonyítja a beszéd, hogy Jézust, Dávid salját (24. vers), a Messiást megölték, de Isten feltámasztotta őt a halálból, és ezáltal tanúságot tett Jézus igazságáról (31-32. vers). Míg ebben az első lépésben a Messiás halálra adásából mutatja be a feltámadást, a következő lépésben a feltámadásról szóló apostoli kérügmát mondja el a szerző (32-37. vers). Az apostoli kérügma középpontjában áll a Zsolt 2,7, amelyet a szerző kifejezetten idéz (ApCsel 13,33), éspedig tudományos pontossággal a második zsoltárra hivatkozik: „így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, (33. vers) amint azt ő utódaiknak, nekünk, beteljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek.” Az egész Újszövetségben itt található egyedül egy zsoltár számmal idézve. Jézus fel- támasztása nem más, mint a zsoltár 7. versében ígért isteni ige beteljesedése. A 7. vers „sémeron” — ma - kifejezése a beszéd szövegösszefüggésében a húsvéti eseményekre — elsősorban a feltámadásra — mint beteljesedésre vonatkozik, amelyben Jézus ünnepélyesen Isten Fiává deklarál tátik. Az uralom ünnepélyes átadása és intronizációja, Péter pünkösdi beszédével ellentétben (ApCsel 2,34-36), itt háttérbe szorul. A Messiás királyi uralmának és hatalmának átadása magában a Fiúvá fogadás kijelentésében valósul meg, s itt ez a kijelentés jelenti az intronizációt.28 A Zsolt 2,7 ígéreteinek beteljesedése szoros kapcsolatban áll a Dávidnak adott isteni ígéretekkel. Erre már a beszéd Dávid és Jézus közötti tipológiai hasonlósága kapcsán rámutattunk. A Zsolt 2,7 Jézusra való alkalmazhatósága Jézusnak mint Dávid fiának és Dávid személyének összefüggésében keresendő. A beszéd kifejezetten megteremti ezt a kapcsolatot (13,23: „ígéretéhez híven az ő utódaiból támasztotta Isten Izrael üdvözítőjét, Jézust”), de Lukács már készen találta ezt az összefüggést. A gyermekségevangélium (Lk 1-2) világosan kijelenti az angyal szavaival, hogy Jézusnak, Isten Fiának, aki egyben Dávid fia is, joga van a Nátán által meghirdetett örök uralomra (Lk 1,32-33). Amikor az Apostolok Cselekedetei Jézus Fiúvá fogadásáról és feltámadásáról beszél (33-34. vers), a feltámasztásra az anistémi igét használja. Ezt azért is teszi Lukács, mert Jézus feltámasztása jelenti Fiúvá fogadását, és egyben a dávidi uralomba való beiktatását. A Nátán-jövendölésnek a Septuaginta szerinti görög szövegében ugyanezt az igét találjuk arra az utódra vonatkozólag, akit Isten támaszt (anistémi) Dávidnak, és az örök uralmat fogja bírni (2Sám 7,12). A két szöveg között vitathatatlan a kapcsolat Jézus feltámasztása és az örök uralmat birtokló dávidi leszármazott támasztásának azonossága alapján.29 Itt még érdemes utalni arra, hogy a beszéden belül Dávid trónra emelését (22. vers) és Jézus feltámasztását (30. és 37. vers) ugyanazon ige fejezi ki (egeiró), s ezzel megteremti előké- piséget a két esemény között. A Zsolt 2,7 krisztológiai alkalmazását az elmondottak alapján így foglalhatjuk össze: Jézus Dávid fia, a végidő Messiás-királya átveszi az atyjának, Dávidnak ígért örök és jelentésekben, lásd Bauer, W, Wörterbuch zum NT, 425—426, de ez az ige Jézus feltámadásának terminus techni- cus&ví is lett. Az anistémi ige jelentése: felállít, felemel, felkelt, felébreszt, elűz, elkerget, felingerel, kel, felkel, feltámaszt, kezd, fog valamihez, lásd Bauer, W., Wörterbuch zum NT. 138—139. Az anistémi ige az Újszövetségben 107 alkalommal fordul elő transitiv és intransitiv formában. A profán görög a halálból és életbe való átmenetre lásd Oepke, A., art. ανίστημι, ThW I. 369,27-370,10. Az Újszövetség ezt az igét is mint terminus techni- curt használja Jézus feltámadásának jelölésére. Mindkét ige, egeiró és anistémi - az apó és ek elöljárószóval a nekrón determinálására. Az elmondottak bővebb kifejtését lásd Rigaux, B., Dieu l’a ressuscité, 314—317. 28 Schnackenburg, R., Christologie, 263-263. 29 Uo. 261; továbbá Schweitzer, E., art. νιος, ThW VIII 368/20-23; Hengel, M., Der Sohn Gottes 100-101. 120 TEOLÓGIA 2010/1-2
