Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Puskás Attila: A papság teológiájának súlypontjai a II. Vatikáni Zsinat tanításában
A papság teológiájának súlypontja a II. Vatikáni Zsinat tanításában m PUSKÁS ATTILA mely olyan szegényes és jelentéktelen, mint a szentségek anyaga és gesztusai (víz, olaj, krizma, kézfeltétel...), s mégis nagy méltóság hordozója, mert Krisztusra mutat, és Krisztus cselekszik általa. A konszekráció révén új jelentést, célt, sőt ontológiai minőséget nyer léte. A pap Krisztust jeleníti meg, aki titokzatos Testének, az egyháznak a Feje, nem pedig egy a tagok közül; Krisztust, aki Pap, Tanító és Pásztor, az Újszövetség egyetlen Közvetítője.28 A pap az egyházban és az egyházért van, de úgy, hogy létében és szolgálatában Krisztus megelőző, ingyenes kegyelmének jele az egyházi közösség felé, tanúsítja az egyház állandó ráutaltságát Krisztusra. Krisztust megjelenítő papi léte és cselekvése az evangélium tekintélyi hirdetésével, a szentségek kiosztásával és az egyházi közösség összegyűjtésével szakramentálisan, azaz Krisztustól felhatalmazva, jelszerűen és hatékonyan azt fejezi ki, hogy nem az egyház tagjai adják önmaguknak az üdvösséget, és nem ők alkotják meg maguknak az egyházat. Mindezt Krisztus műveli a Szentlélek erejében a pap szolgálatán keresztül. A zsinati tanítás nyomán a teológia azonban azt is állítja, hogy a pap nemcsak Krisztust jeleníti meg, hanem magát az egyházat is. A LG 10 megfogalmazása szerint a papok a Krisztus személyében elkészített eukarisztikus áldozatot „Isten egész népének a nevében ajánlják fel”. Ezt megismétli a PO 2,4 is. A LG 28 pedig hozzáteszi, hogy a papok „az eukarisztikus összejövetelen Krisztus személyében cselekedve és az O misztériumát hirdetve a hívők önátadását összekapcsolják Fejük áldozatával”. Amint a Krisztus-reprezentáció esetében, úgy itt, az egyház-reprezentáció esetében is az eukarisztikus cselekményből kiindulva analóg értelemben kiterjeszthető a papi szolgálat más területeire is az „agere in totius Ecclesiae persona” fogalma.29 A pap ugyanis szentségkiszolgáltatói, igehirdetői és pásztori tevékenységében mindig az egyház nevében is cselekszik. Az egyház hitbeli tanítása alapján hirdeti az evangéliumot. A szentségek ünneplését az egyház intenciójának megfelelően vezeti. A szentségi cselekmények egyszerre a megdicsőült Krisztus és az. egyház aktusai, a pap mindkét cselekvőt megjeleníti. Ugyanígy a Krisztus személyében bemutatott eukarisztikus áldozat egyszersmind az egyház áldozata is. Ezért a papi szolgálat lényege szerint közösségi természetű, azaz csak a püspökkel és a többi pappal, végső soron csak az egész egyházzal való hierarchikus közösségben végezhető (vö. LG 21, PO 2; 7,1). A pap nemcsak a Fő-Krisztus megelőző kegyelmének a megjelenítője, hanem a Krisztus kegyelmi ajándékát hittel és hálával elfogadó egész egyházé is. E kettős, fölülről lefelé (repraesentatio Christi Capitis) és alulról fölfelé (repraesentatio Ecclesiae/unitatis Ecclesiae) irányuló reprezentáció végső gyökere azonban magában a Krisztus-eseményben található. Jézus Krisztusnak, az egyetlen Közvetítőnek a küldetésében is megkülönböztethető ugyanis ez a két mozzanat. Kinyilatkoztatóként és megszentelőként Jézus Istentől, az Atyától közvetíti az isteni életet az embernek, az Igével egyesült szent emberségén keresztül megjelenítve számunkra az Atyát a Lélek erejében. Ugyanakkor önátadó életével és végül áldott keresztáldozatával az egész emberiség nevében megdicsőíti az Atyát a Szentlélekben. Krisztus fősége mindkét dinamikát magában foglalja és egyesíti. Titokzatos Testének, az egyháznak a Fejeként a Szentlélekben tanítja, megszenteli és táplálja Testének tagjait. Másfelől Testének tagjait önmagával egyeI sítve, az egész Test nevében, főként az eukarisztikus áldozatába sűrített megváltói áldozatával tökéletesen megdicsőíti az Atyát ugyancsak a Szentlélekben. A pap szolgálatában, I 28 „Amennyiben megjeleníti Krisztust, a Főt és Pásztort s az Egyház Vőlegényét, a pap nemcsak az Egyházban van, hanem az Egyház színe előtt is áll” — fogalmaz II. János Pál pápa a papképzésről szóló apostoli buzdításában. PDV 22,3. ( 29 Vő. GíCESHAKE, G., Priester sein in dieser Zeit, Herder, Freiburg—Basel—Wien 2000, 122—146. TEOLÓGIA 2010/1-2 103