Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Puskás Attila: A papság teológiájának súlypontjai a II. Vatikáni Zsinat tanításában
PUSKÁS ATTILA I A papság teológiájának súlypontja a II. Vatikáni Zsinat tanításában feltehetően erre is gondol akkor, amikor az apostolok Krisztustól kapott küldetéséről beszél az üdvösség művének megvalósítására vonatkozóan az áldozatbemutatás által. A SC 47. szakasza pedig arról tanít, hogy Jézus Krisztus az utolsó vacsorán megalapított eukarisztikus áldozatát az egyházra bízta, hogy így keresztáldozata dicsőséges eljöveteléig a történelemben jelenlévő valóság legyen (perpetuaret). Ez a kijelentés általában az egyházat nevezi meg az eukarisztikus áldozat ünneplésének megbízott alanyaként, s nem pontosítja az apostoli-egyházi szolgálattal való összefüggést. A Sacrosanctum concilium két szövegrésze azonban, ha egymást kiegészítő szakaszokként olvassuk őket, akkor mondhatjuk, hogy együttesen utalnak arra, hogy Jézusnak az utolsóvacsorai rendelkezésén alapulva kezdettől fogva az apostoli-egyházi szolgálat lényegi tartalma az eukarisztikus áldozat bemutatása, s ebben a közvetett értelemben az eukarisztikus áldozat konstituálja a papok egyházi szolgálatát. 4. A SZOLGÁLATI PAPSÁG TERMÉSZETE A szolgálati papság természetének meghatározásakor érdemes kiindulni a LG 10. szakaszából, mely így fogalmaz: „Az, akit a szolgálati papságra szenteltek fel, szent hatalmával (potestate sacra) kialakítja és kormányozza (efiformat ac regit) a papi népet, Krisztus személyében elkészíti az eukarisztikus áldozatot (sacrificium eucharisticum in persona Christi conficit) és Isten egész népének nevében felajánlja”. A LG 28. és a PO 2. szakasza megismétli és kiegészíti e tömör leírás lényegi elemeit. E szövegek a fenti meghatározáshoz hozzáteszik, hogy a papi szolgálatot végzőket az „egyházi rend szentségének erejéből és Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak a mintájára (Zsid 5,1-10; 7,24; 9,11-28) az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik föl, hogy az Újszövetség igazi papjai (veri sacerdotes) legyenek” (LG 28). Felszentelésüknél fogva hatalmuk van a bűnök megbocsátására (PO 2,2), a betegeknek enyhületet adó szolgálat végzésére és a hívek szükségleteinek, könyörgéseinek Isten színe elé tárására (LG 28; PO 2,2). A papi tisztség a püspöki renddel való kapcsolata révén részesedik abban a tekintélyben (participat auctoritatem), amellyel maga Krisztus építi, szenteli meg és kormányozza saját Testét. A presbiterek papságát olyan külön szentség adja meg, amelyik a Szentlélek kenetével sajátos karakterrel jelöli meg őket (unctione Spiritus Sancti, speciali charactere signantur); így hasonlókká lesznek (configurantur) Krisztushoz, a Paphoz, hogy Krisztusnak, a Főnek személyében legyenek képesek cselekedni (in persona Christi Capitis agere valeant) (PO 2,3). Az idézett zsinati szövegek a szolgálati papság sajátos természetét két szinten fogalmazzák meg: ontológiai és funkcionális síkon, melyek azonban szorosan összetartoznak. Az ordo szentsége létében határozza meg a felszentelt személyt, s ebből az ontológiai meghatározottságból fakadnak küldetést teljesítő tevékenységei. Az ontológiai síkhoz tartozó kifejezések: potestas sacra, character specialis, auctoritas, unctio Spritus Sancti, in persona Christi agere. A szolgálati tevékenység síkját íiják le a következő cselekvések: a papi nép kialakítása és kormányzása, az eukarisztikus áldozat elkészítése és felajánlása, az evangélium hirdetése, a hívek lelkipásztori gondozása, a bűnbocsánat és a betegek kenetének kiszolgáltatása stb. A zsinati tanítás ügyel arra, hogy egyensúlyban tartsa a két síkot. A szolgálati papság lényege nem ragadható meg pusztán a papi tevékenységek felsorolásával, rá kell mutatni ezek létbeli alapjára is. Ugyanakkor az ordo szentségében kapott létbeli meghatározottság a küldetésteljesítésben aktualizálódik. 100 TEOLÓGIA 2010/1-2 ■
