Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Gál Péter: Jézus Krisztus a mi megszabadítónk a személyes gonosz hatalmából
Jézus Krisztus a mi megszabadítunk a személyes gonosz hatalmától ■ GÁL PÉTER egyházatyái olyan egységes koncepcióval jelentkeznek, melyben készen áll az Egyház tanítása a gonosz hatalomtól való szabaditásról,43 44 45 46 s így találja meg utánuk méltó helyét Szent Anzelm, Szent Bonaventura és Aquinói Szent Tamás szintéziseiben is. Az egyik általános krisztológiai-megváltástani kérdést így teszi fel Szent Ireneusz: „Ut quid enim descendebat?,M Szent Anzelm így ismétli meg: „Cur Deus homo?” Ez az alapkérdés a mi szempontunkból így szólt: Szükséges volt-e a megtestesülés a feltételezett gonosszal szembeni isteni cselekvéshez? Ez a krisztológiai vetülete annak a kérdésnek, hogy Isten megváltotta-e a világot a gonosztól? Szent Atanáz és Szent Anzelm azt mondják, hogy Isten a legjobbat választotta, amikor megtestesült, és halálával, valamint feltámadásával váltotta meg az emberiséget: „...amit Isten az emberért tett és tesz, azt lényege szerint teszi, és annak lényegi jelentősége van az ember számára” js Szent Tamás szerint „Isten a megtestesülés nélkül is egyenesbe hozhatta volna az emberi természetet”C Ugyanakkor azt is egyértelművé teszi Szent Tamás, hogy az embernek szüksége van a rossz elmozdítására (remotio mali), mert a jóhoz, és a Legfőbb Jóhoz vezető utat a sátán munkája elzárja. Amikor hisszük az Egyházzal, hogy O „kiragadott minket a sötétség birodalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába” (Kol 1,13), akkor azt kell látnunk, hogy a Megváltó maga hogyan szembesült konkrétan ezzel a tudatos ellenszegüléssel, minden boldogság megirigylőjével, a megátalkodott destruktív akarattal: emberségében maga szenvedett tőle, maga halt bele ebbe, és szállt le az alvilágba, a gonosz hatalom felségterületein találkozva annak szörnyűséges művével, aki maga a halál. így minden elképzelhető téren és módon szabaddá tette az embert, s eltávolítva az akadályt, alkalmassá tette az embert Isten országának örökkévaló ünneplésére. Jézus eszkatológikus értelmű szabaditása az ő sátánnal történt személyes találkozása révén történt meg. Ahogyan az atyák (pl. Ireneusz) többször mondják, a jogtalan módon, de bűne miatt mégis fogva tartott ember megszabadítása a szeretet műve, ahogyan ez az evangéliumi ördögűzésekből is látható. Az a krisztusi szeretet, amely az Atya akarata és az ember nyomorúsága felé egyszerre irányul, megtestesülve vállalja mindazt a konfrontációt, a küzdelmet, a'megaláztatást, szenvedést, üldözést, halált és poklot, amit a sátánnal találkozva, az ő műve miatt át lehet élni az embernek. Von Balthasar szerint „a szeretet méltó a hitre”, és Krisztust csak úgy nem redukáljuk, ha „a szeretet és személyesség” tőle származó összefüggésében szemléljük.47 Ezért a megváltás dimenziói közül (engesztelő áldozat, helyettesítő csere, váltság, elégtétel, közvetítés, szolidaritás) a szabadításban a döntő szempont az a helyettesítő csere, amely szeretetből vállalt szolidaritásban lép a foglyok közé és a foglyok helyében az ellenséggel szembeszáll, és önfeláldozásban vállalja, hogy a „gyilkost” teljes meghátrálásra kényszeríti paradox módon saját szenvedésében és halálában. Szent Ireneusz48 és Szent Anzelm igazságából lehet kiindulni, amely arról beszél, hogy miután az ember, akinek kezdetben az lett volna a feladata, hogy legyőzze a sátánt, de elbukott vele szemben, tartozik azzal, hogy helyreállítsa, ami így megromlott; embernek kell végül is lennie annak, aki legyőzi 43 Vö. Laurentin, i.m. 113-121. 44 AH II, 14,7. 45 Vanyó L., Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, SZÍT, Budapest 1998, 315. 46 Schönborn, C., Isten elküldte Fiát, Krisztológia, Agapé, Szeged 2008, 204. 47 Schilson, A.—Kasper, W., Théoligiens du Christ aujourd'hui, Desclée, Paris 1978, 80. 48 „A Sátán uralmából való kiszabadítás a megváltás terminus a quója, valamint az emberiség megelőző történelmének összefoglalása.” A megváltás teológiájával kapcsolatos néhány kérdés, A Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma, SZÍT, Budapest 1997, 28. TEOLÓGIA 2010/1-2 9
