Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Török Csaba: Az iszlám és a kereszténységgel való párbeszéd kérdése
Az iszlám és a kereszténységgel való párbeszéd kérdése TÖRÖK CSABA — a szív dizshádja, lelki-spirituális törekvés Allah felé, — a kéz dzsihádja, fizikai törekvés, az ember keze munkája, fáradsága, — a nyelv dzsihádja, az igaz hit meghirdetése, hitvitázás, a hit megvédése a tévtaní- tással szemben, — a kard dzsihádja, törekvés a harcban, a tulajdonképpeni „szent háború” gondolata. Mint a fenti négyességből kiviláglik, a szoros értelemben vett harc csak egy (és tegyük hozzá: végletes, szélsőséges) megnyilvánulása annak a belső elszántságnak, zélosz- nak, amely a muszlimokat emészti. A dzsihádnak így tehát van egy alapvetően spirituális (már-már misztikus) olvasata, amelyet a szufizmus a következőképpen fejt ki: „Megindult (...) a szúfizmusban a jihád fogalmának újraértelmezése. A misztikusoknál a háború megjelenik úgy is mint ijtihád, tehát visszaható értelemben az önmagunk ellen való háború, a bennünk levő rossz leküzdése. Az Isten felé igyekezni, ez a jihád igaz értelme.”4'’ Ebből a szempontból vizsgálva azt kell mondanunk, hogy ez a vallás lényegénél fogva kötelez egyfajta fundamentalizmusra úgy az egyes személy, mint a közösség irányában, úgy befelé, mint kifelé. Az így felfogott fundamentalizmust azonban a nyugatiak olykor félreértik. „... a »fundamentalizmus« (helyesebben: amit mi »fundamentalizmusnak« nevezünk) az iszlám lényegével egyező, alapítójának eredeti szándékában gyökerező vallási magatartás. Ezért a nagy vallási megújulások, reformációk (...) az iszlám történetében mindig a »fundamentalizmus« formájában és jellemző vonásaival kísérve jelentek meg. ”47 48 Azt is megérthetjük így, hogy amikor iszlám fundamentalizmusról beszélünk, akkor elsődlegesen nem a merénylőkre vagy emberéleteket kioltó terroristákra kell gondolnunk, hanem arra a radikális eltökéltségre, amelynek erejével a muszlimok igyekeznek az emberi létezés minden dimenzióját a Korán szava alá vonni — ily értelemben keresztény fundamentalizmusnak is hívhatjuk például a benedeki Regula híres mondatát, amely így hangzik: „Nihil amori Christi praeponere” — „Krisztus szeretetének elébe semmi ne helyezz!”49 Ahogy tehát egy keresztény joggal tiltakozik az ellen, hogy a keresztény fundamentalizmus azonosuljon szélsőséges csoportok életidegen és harcos szellemével; ugyanúgy az iszlámon belül is külön kell választanunk a vallás alapvető dinamikájából fakadó fundamentalizmust attól a militáns, harcos fundamentalizmustól, amelyet alapvetően az össz-muszlim világban majdhogynem elenyésző kisebbségek képviselnek. Ezen csoportok magatartása vonult be „iszlám terrorizmus” néven a nyugati köztudatba. Természetszerűleg a XX. század történelme (iszlám országok „keresztények”, vagyis nyugatiak általi gyarmatosítása, megalázása, a nyugati túlerővel és technikai fölénnyel szemben vívott harcai, a nyugatosított iszlám államok igencsak visszatetsző tapasztalatai) sajátos politikai és társadalmi vetületet kölcsönzött a vallási fundamentalizmus kérdésének. „A fundamentalista szervezkedések akármilyen különbözőek is, s tevékenységük bármily szerteágazó és beláthatatlan is, alapvető célkitűzésük mégis nyilvánvaló: az iszlám társadalom reformációja, egyfajta politikailag kikényszerített reiszlamizáció, amely rendkívül erős missziói optimizmussal párosul. ”50 47 Székely, J., Monoteizmus az iszlám és a zsidó misztikában, in Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyv 2007 (szerk. Szécsi, J.), Keresztény-Zsidó Társaság, Budapest 2008, 393-412, 411. 48 Németh, P., A radikális monoteizmus és a politikai radikalizmus összefüggése az iszlám világban, 247k. 47 Regula Benedicti 4,21. 50 Németh, P., A radikális monoteizmus és a politikai radikalizmus összefüggése az iszlám világban, 255k. TEOLOGiA 2009/3-4 241
