Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Gánóczy Sándor: Kálvin és Mária
Kálvin és Mária GÁNÓCZY SÁNDOR de olyan laikusoké is, akik orvosi, szociális, tudományos, szakszervezeti tevékenységüket, hivatásukat a házastársi közösségről való lemondással kapcsolják össze. Lehetne talán mondani, hogy másokért élnek szűzi életet. Ami a „szeplőtelen fogantatást” illeti, az olyan életkezdetre utalhat, amely már eleve a lehető legteljesebb altruizmus jegyében áll. Ha ugyanis a bűn önközpontúságból kifejlődő önzésben áll (Luther a bűnöst „homo incurvatus in se”-nek, „magába gubancolódó” embernek nevezte), akkor a szeplőtelen, illetve bűntelen ember a mások felé nyitott és értük élni kész embertárs. Szeplőtelen, bűntelen az, aki az evangéliumi agapé értelmében szeret, és mint a szamaritánus, a hozzá közel levőhöz szíves-örömest közeledik. De a tőle távollevőhöz is. Ez a kommunikáció korszakában elvben könnyebben lehetséges, mint valaha. Mármost a modern biológia és genetika kimutatták, mily mértékben függ az ilyen magatartás attól, amit az ember fogamzása pillanatától kezdve magával hoz vagy sem. Világos, hogy a Szent Ágoston által kidolgozott, az „eredeti” és „áteredő bűnről” szóló elmélet összeegyeztethetetlen a természettudományos kutatás eredményeivel. Hiszen egy egészen más öröklődéstannal, a római joggondolkodás bizonyos tételeivel és a „rossz” meg a „bűn” erősen platonista felfogásával függ össze. Szerintem a bibliai teológia keretében is kritikára szorul. A bökkenő éppen abban áll, hogy a szeplőtelen fogantatás dogmája nehezen választható el az ágostonos teóriától. Talán ezen a téren vár a teológiai kutatásra a legnehezebb feladat. Egyelőre az lenne az idevágó javaslatom, hogy Mária bűntelenségét ne negatív, hanem pozitív oldaláról kiindulva elemezzük. Lássuk elsősorban minden valószínűség szerint veleszületett készségét az önátadásra, amelyről az evangéhumok nagyon is konkrét módon beszélnek. Ejtsünk még néhány szót Máriának a mennyekbe való „felvételéről”, az „assump- tió”-ról. Egy teológiailag mélyértelmű metaforáról van szó, amely a mélység és a magasság sémájával dolgozik. Jelentősége azonban nem térbeh. De nem is időbeli. Inkább ontológiai, léttani. Annak a reménységnek ad kifejezést, hogy a halottak közül feltámadott Krisztus nyomdokát követve, „feljutunk” egyszer Isten örökkévalóságának világába. Persze testestül-lelkestül, emberi létünk teljességében jutunk oda, túl a biológiai halál mezsgyéjén. Nemcsak lelkünk támad fel, hanem egész történelmileg kialakult létünk. Arra vár egy elképzelhetetlenül új élettörténés. így vétetünk fel mi is a mennyekbe, amint Mária. Ennyiben Mária előfútári jelentősége nem mond ellent a mai gondolkodás „holisztikus”, azaz teljességi antropológiájának. Ahogy nemrég a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásomban kimutattam, a magát élete végén agnosztikusnak valló Darwin is hitt abban, hogy az emberi egyén fejlődése a halálban nem áll le, hanem beletorkollik valamiféle örökkévalónak mondható továbbfejlődésbe, életbe. Nem jogosít-e fel egy ilyen tény arra, hogy a legfiatalabb Mária-dogma ne jelenjen meg elérhetetlen távolságban a tudományos emberképtől? TEOLÓGIA 2009/3-4 153
