Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - INTERJÚ - Török Csaba: Riport dr. Bolberitz Pállal
INTERJÚ Ez a budapesti időszak elég mozgalmas volt... 1978-ban indult meg a levelező tagozat, ami szép élményeket jelentett számomra. Ugyan hétvégéken is tanítani kellett, de sok értékes emberrel ismerkedtem meg. Akkor főiskolai szintű, kevesebb tantárggyal rendelkező oktatás indult ott meg. Amikor Nyíri Tamás professzor úr, aki korábban az esztergomi szemináriumban tanított engem, visszavonult a tanítástól, akkor egy ideig nem töltötték be a tanszékét — bizonnyal nem találták még meg a megfelelő embert. Ebben az időszakban az ő tantárgyait is én tanítottam. Ekkor a filozófia minden témakörében tanítási tapasztalatot szereztem. További nagy változás állt be a ’90-es évek elején: a Hittudományi Akadémia mintegy magja lett az újonnan induló Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek. Professzor úr ekkoriban dékánja volt Karunknak. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre, hiszen az intézményes feladatok bizonnyal rengeteg energiát emésztettek fel, de gondolom, hogy a tudománynak és az emberi élményeknek jutott továbbra is hely. Nagyon gyorsan kellett a tudománnyal foglalkoznom, mert önálló jegyzeteket kellett írnom. Ez nehéz volt, mert ekkoriban állami engedélyekre volt ehhez szükség. Éppen nekem jutott osztályrészül az a szerencse, hogy Lékai bíboros úr adott egy összeget az Akadémiának, amivel a jegyzetosztályt beindíthattuk, s itt az én jegyzeteim jelentek meg először bekötve, rendes formában. Kicsit átszerkesztve ezekből könyvek is lettek később. Ezek a könyvek azért voltak fontosak, mert világiak nem foglalkozhattak ezekkel a témákkal, az egyházi könyvkiadóknál pedig csak korlátozott számban jelenhettek meg a művek. 1988-ban megválasztottak dékánnak, majd 1990-től 92-ig prodékán, végül 1992— tői 1996-ig két cikluson át voltam dékán. A Kar tagjai közül így én töltöttem be a leghosszabb ideig ezt a hivatalt. Elég mozgalmas időkben lehettem tehát dékán. Még 1990-ben, a Németh kormány-idején orvosoltuk azt a hibát, ami az ELTE államosításakor és a Hittudományi Kar leválasztásakor beállt. A kormány az utolsó pillanatban, helyrehozandó ezt az anomáliát, a Hittudományi Akadémiát Hittudományi Egyetemmé nyilvánította. A rendszerváltás után már többen szerveződtek arra, hogy Katolikus Egyetemet kellene létrehozni — ezt támogatta mind Róma, mind a Püspöki Kar is. A kérdés az volt, hogy jogi úton miként lehetne ezt megtenni. Először az Egyetem egy Tanárképző Intézettel bővítette magát, ehhez csak miniszteri rendelet volt szükséges. Az oktatás a Ménesi úton kezdődött meg. Ezt követően a parlament engedélyezte a névváltoztatást, így megszületett a Pázmány Péter Katolikus egyetem. Ekkor a Tanárképző Intézetet Bölcsészettudományi Kar rangjára emelték, szintén miniszteri rendelettel. Ez a Kar Piliscsabán, egy volt szovjet laktanyában folytatta a működését. A Hittudományi Karon a Levelező Tagozatnak közben annyi hallgatója lett, hogy nem fértünk már el a Papnevelde utcában lévő Központi Papnevelő Intézetben. Mit lehetett tenni? A közelünkben volt a MÁV Utasellátónak a hivatala, amely egy rossz állapotban lévő műemlék épület volt. Paskai bíboros úr lemondott egy egyházi ingatlanról azzal a feltétellel, hogy a Veres Pálné utcai épületet átadják a Karnak. Hosszú tárgyalások, csatározások voltak ezek, amelyek csak az utolsó pillanatban vezettek célhoz. Erre majdnem az egészségem is ráment. Az épület renoválása nemzetközi támogatással sikerülhetett. 273
